A két lány dühösen trappolt be a házba anyjuk távozása után. Lökdösték egymást és egyre durvább dolgokat vágtak egymás fejéhez. A lépcsőnél rohanni kezdtek és azért verekedtek, hogy ki menjen fel elsőként. Teljesen úgy viselkedtek mint az óvodában a dedósok. Hmm, ja nem azok érettebbek ennél. Végül Callie egy deszkás ugrást utánozva valahogy átugrotta a lépcső korlátját és rohanni kezdett felfelé húgát hátrahagyva, aki azonnal nyomába eredt. Őrjítő hajsza következett a lány szobájáig. Mindketten futottak és csak futottak. Callie előnyben volt, így kihasználta azt mikor beért a szobájába és pontosan nővére orra előtt csapta be az ajtót, majd elfordította a kulcsot, hogy még véletlenül se tudjon bejönni. Húga kívülről elkezdte rángatni a kilincset.
- Engedj be! - kiabálta majd tovább ráncigálta a kilincset.
- Bocs, nem hallom mit mondasz! Túl hangos a zene! - kiabálta ki. - És ha nem tűnt volna fel be van zárva - tette hozzá mikor Hoop még mindig a kilincset nyomkodta le-föl.
- Te idóta! Nem is szól semmilyen zene! - kiabálta.
- De mindjárt fog! - mondta majd Hoop valami kotorászást hallott végül megszólalt valami undorítóan hangos és mocskos dolgokról éneklő rock banda száma.
- Kapcsold ki ezt a szart! - üvöltötte majd kezével az ajtóra csapott.
- Nem hallak! - jött a válasz.
- Kibírhatatlan vagy!! Ki kell pakolnom úgyhogy nyisd ki! - harsogta túl a zenét.
- Ott a kanapé - kiabálta egyszerűen. - Ide biztos nem jössz!
Hoop egy hangos, már-már artikulálatlannak mondható sóhaj, kiáltás egyveleget hallatott, majd mielőtt berúgta volna az ajtót és puszta kézzel kezdte volna fojtogatni nővérét távozott. Még mindig hallotta azt a ricsajt, amit nővére zenének nevezett és az agya fogaskerekei azonnal dolgozni kezdtek, hogy állhatna ezért bosszút.
- Hát ezt akarod? - kérdezte költőien. - Ha harc hát legyen harc! Majd meglátjuk ki bírja tovább!
- Elkényeztetett liba! - háborgott közben Cam is a szobájában. - Ide aztán be nem teszi a lábát!
Idegesen trappolt oda a HiFi berendezéshez majd kikapcsolta a zenét, ami már kezdett az agyára menni. Régen szerette a zenét, sőt inkább imádta, az volt a mindene. De most ha akár csak egy apró dallamot meghallott a szíve görcsbe rándult és ismét előtörtek a rég eltemetett emlékei, amiket próbált minden áron kiirtani magából, befedni mocsokkal, eldobni őket, de akárhogy igyekezett a szíve sajdult bele abba, hogy megtagadja a közös emléket. Nem tehette ezt meg, vele nem!
Végignézett a szobáján, nem éppen egy tipikus bájos, lányos szoba volt. A falak világosbarnák voltak, de tele voltak firkálva mindenféle idézetekkel és gondolatokkal. Deszkás képek és Tony Hawkos poszterek borították a szabad falfelületeket és gördeszkák. Körülbelül 5 gördeszka volt a falra erősítve, volt köztük ami törött volt, volt ami használt és ami teljesen új. Az egész szobában mindenhol gördeszkák hevertek, a sarokban a falnak támasztva, az íróasztal alatt, az ágy alatt, az ajtó mögött és az ajtó előtt is ha netalán bárki bejönne azonnal rálépjen és dobjon egy hátast. Fura volt, amolyan fiús kuckónak tűnt, de ha az ember jobban megnézte észre lehetett venni benne egy kis lányos bájt is. Lehet, hogy az ágy szét volt túrva, mert Callie soha nem ágyazott be és koszos, levetett ruhadarabok hevertek mindig a padlón, de volt néhány árulkodó jel. A deszkás képeken kívül volt egy két kép a falon, amiket Cami fényképezett és néhány rajz, amiket ő rajzolt, imádott rajzolni és fényképezni a gördeszkázás után a másik két kedvenc elfoglaltsága volt. Az ágya fölötti fal teljesen színes volt, tele volt mindenféle graffitikkel, szövegekkel idézetekkel és firkákkal. Az ágya hófehér volt és az eléggé széttúrt ágynemű is lányos, sötét színű és amit színes Peace jelek tarkítottak. Az ágyon színes pihe-puha pink párnák voltak. És volt még egy fehér puha szőrös szőnyeg is az ágy körül. De ami leginkább lányos énjére utalt az el volt rejtve, titok volt, senki nem látta és senki nem tudta hol lehet. Talán azt sem tudták, hogy ott van-e még egyáltalán, de ott volt. Ott rejtőzött a szoba sötétjében, árnyékba burkolózva, ott ahol senki nem keresné, ahol soha többé nem találja meg senki. A múltja egy része volt, amit elrejtett az árnyékban, elrejtve mindenki szeme elől.
Közben Hope és az apja behurcolták a házba a lány cuccait. Föntről, valahonnan Callie szobája közeléből valami istenverte idegesítő kopogás hallatszott, mintha valamit a parkettához dobtak volna újra és újra.
- Mi a fene ez? - kérdez te a lány dühösen.
- Csak a nővéred, kialakított a szobájában egy deszkás részt és néha ott deszkázik - magyarázta, mire Hoop meglepődött.
- És te ezt hagyod neki? Téged nem idegesít? - háborodott fel.
- Te anyádat választottad, nekem ő maradt. És én mindent elkövetek, hogy boldog legyen és megkapjon mindent - mondta.
- De a házban deszkázik! Tönkreteszi a parkettát - háborgott. - És idegesítő!
- Hoop - állt meg lánya előtt és vállára tette a kezét. - Tudom, hogy anyád másként nevelt téged. Más szabályokkal, más korlátok között. Én sok mindent megengedtem neki és meg is fogok. És amíg te is itt vagy neked is meg fogok persze ha normális keretek között van!
- Normális keretek? Itt mi számít annak? Mert látom az nem, hogy a szobájában deszkázik!
- Majd ezt később megbeszéljük! Most menj pakolj ki! Majd felviszem a bútoraidat. - mondta.
- Oké, de Callie bezárkózott és bármennyire is könyörögtem nem nyitotta ki az ajtót.
Körülbelül fél órán belül kiharcolták, hogy Cam kinyissa az ajtót és bevitték Hoop dolgait. Callie paprikavörös fejjel bámulta és duzzogott.
- Nem fog beférni az ágya! Úgy tűnik maradt a nappali! - mondta tettetett csalódottsággal, de arcán gúnyos vigyor terült el.
- Te vak vagy? Ott egy csomó hely! - mutatott Callie gördeszkás részére.
- Mi? Nem! Oda nem rakod az ágyadat! - sipákolta. - Az a gördeszkának van kialakítva.
- Szóval azok a hülye deszkák többet jelentenek neked mint én? - kérdezte felháborodva.
Callie elgondolkodott. Gördeszka - tesó? Tesó - gördeszka. Majd nyugodtan azt válaszolta.
- Hát persze, hogy nem! Sokkal, de sokkal többet jelentenek mint te!
- Lányok, abbahagyni! 16 évesek vagytok, nem óvódások! - próbálta lecsillapítani őket az apa.
- De a deszkás helyemet nem adom! - szinte kiabálta. - Menjen a nappaliba!
- Mi a francnak neked egyáltalán a szobádba ilyen hülyeség? Egész nap a téren deszkázol, nem elég az? Két hetet kibírsz nélküle!
- Rendben - válaszolta dühösen. - De mivel ez az ÉN szobám, betartod a szabályokat, oké?
- Oké - válaszolta húga. - Miről van szó?
- Csak alvás miatt tartózkodhatsz itt! - kezdte.
- Rendben, amúgy sem szívnék veled egy levegőt önszántamból! - vágott vissza.
- A cuccaimhoz ne merj nyúlni! - sziszegte dühösen.
- Nem is kellenek, itt amúgy sincs más csak deszkák és olyan ruhák, amiket legrosszabb rémálmomban sem vennék föl! - kontrázott.
- Rendben, és az utolsó és legfontosabb, TILOS énekelni, gitározni vagy bármiféle zenét csinálni! - sziszegte.
Hope feje teljesen vörösre váltott és robbanni készült.
- Mi? - ugrott a hangja 2 oktávval feljebb.
- Az én szobám az én szabályaim! De a kanapé is kényelmes! - mondta az ártatlant játszva Cami.
- Rendben - puffogott Hoop.
A két lány a ház legtávolabbi sarkaiba húzódva bírta ki az első napot. Callie a szobájában, az emeleten gubbasztott és azon törte a fejét, hogyan állhatna bosszút testvérén amiért a hülye ágya miatt nem deszkázhat. Közben fülsüketítően üvöltette a szörnyebbnél szörnyebb és ricsajosabb rock, heavy metal és még kitudja milyen a lényeg, hogy valami őrült katasztófálisan borzalmas zenét játszatott le a zenelejátszón, csoda, hogy még nem robbant föl. Hoop a földszinten, a nappali kanapéján ült és bőszen írogatott valamit, azaz próbált volna. A kezében tartott dolog valami kottaféleségnek nézett ki, hangjegyek és valami szöveg is volt rajta, de az egész egy káosz volt. Rengetek firka, többszörös áthúzás és javítás tarkította. A lány dühös volt, nem tudott írni, mert a nővére beteg zenéje az egész házat remegtette olyan erővel üvöltött. Próbálta a nővérére fogni, de legbelül tudta, hogy nem...alkotói válságba került, pedig éppen élete főművét igyekszik megírni.
- Ez az egész Callie hibája! - csapta le a jegyzeteket az asztalra. - Így nem lehet alkotni!
Újra és újra nekikezdett, hogy átírja az alkotást, de minél többet próbálkozott úgy romlott annak a minősége is, így egy idő után feladta, mikor már egy értelmetlen maszlagot kapott egy dal helyett, ami meghozná neki a várva várt elismerést.
- Tarts még ki! - beszélt magában. - Gyerünk kicsikém ne add fel! Megmentelek!
Hoop az ajtóból meghökkenve nézte a skizofrén jelenetet, amit a nővére és a gördeszkája alakított. Szinte beleillett volna egy latin szappanoperába olyan átéléssel csinálta. Az ajtóban álló lány egy pillanatra úgy érezte, hogy diliházba került az őrültek közé és a legőrültebb beteget kapta szobatársnak. Az ájulás kerülgette, ahogy belegondolt abba, hogy még legalább két hónapot kénytelen lesz vele egy házban eltölteni.
- A műtét sikeres volt - jelentette ki a földön ülő lány, majd letette a csavarhúzót és a többi alkatrészt és felemelte a deszkát. - Olyan gyönyörű lettél.
- Te most komolyan ahhoz a fadarabhoz beszélsz? - kérdezte Hoop, miközben úgy nézett a testvérére, mint valami értelmi fogyatékosra.
- Igen! Miért? Talán zavar? - kérdezte anélkül, hogy hátrapillantott volna.
- Nekem mind1! Felőlem akár egy kődarabbal is folytathatsz értelmes párbeszédet, csak nem tudtam, hogy skizofréniát diagnosztizáltak nálad!
- Nem vagyok skizofrén, sem autista, semmi ilyesmi, nem mintha bármi bajom lenne velük. Csak veled van bajom, de veled nagyon! Rohadtul elegem van belőled! - tört ki Cam.
- Nekem is belőled, elhiheted! - kezdett bele Hope is - Te csak azt hiszed körülötted forog a világ! Egy kibírhatatlan, önfejű, makacs idióta vagy! Szerinted én élvezem, hogy téged pesztráljalak? Te vagy az idősebb mégha csak rohadt 10 perccel is, de akkor is! Neked kellene felelősségteljesen viselkedned, nem nekem. Téged csak a hülye, csöves barátaid érdekelnek, meg a legújabb deszkák! Az egész családod nem érdekel csak az, hogyan baszod el a jövődet!
- Te meg ne oktass ki! Azt hiszed csak úgy besétálhatsz az életembe, tanácsokat osztogathatsz, parancsokat, hogy mit kellene tennem és mit nem?! Beleszólsz a dolgaimba, amikhez egyébként semmi közöd és próbálsz úgy tenni, mintha semmi sem történt volna! De igenis történt! Megváltoztunk! Te is és én is! Már nem vagyunk gyerekek, nem vagyunk sziámi ikrek, nem vagyunk összenőve! Nincs szükségünk egymásra! Inkább menj és írogasd a kis kottáidat, a cuki kis hangjegyeidet, meg énekelgessél a zuhanyzóban, DE ENGEM HAGYJ BÉKÉN! - kiabálta.
Hope próbált nyugodtságot erőltetni magára, hogy legalább egyikük tiszta fejjel tudjon gondolkodni és ne szabaduljon el a pokol.
- Hát tudod mit? Lehet azt is fogom tenni - kiabálta majd kiviharzott a szobából és utána csak hangos lépteit és a fürdőszoba ajtajának csapódását lehetett hallani.
Hát ha harc hát legyen harc! A háború elkezdődött, gondolták.
A földszinten az apuka a fejét fogva hangosította fel újra és újra a Tv-t, hogy elnyomja a fönt vitatkozó lányok hangos vitáját. Tisztán hallotta minden szavukat, minden mocskot, amit egymásra mondtak, de nem akart beleavatkozni. Magas, nem éppen vézna, izomtalan ember volt, de két dühös tinilány közé, akik szerinte tigrisként cincálták egymást darabokra, öngyilkosság lett volna a részéről beleavatkozni, ezért inkább csak egy párnába temette az arcát, hogy elnyomja a hangos káromkodásokat és a többi nem túl kedves szót amit a lányai egymáshoz vágtak. Remélte, hogy csak szavakkal dobálóztak, mert hallott egy két hangos zörejt is amiből azt sejtette a lányai lehet egymásnak ugrottak és bunyó van az emeleten, de nem avatkozott bele. Pár perc után minden elhalt és csak a Tv-ből kiszűrődő hangokat lehetett hallani, miszerint a férfi kedvenc csapata vesztésre áll.
By: Lora
Totál káosz, mintha magamat és a nővéremet látnám, csak mi szó szerint egymásnak is ugrunk. Fú mi is ilyenek vagyunk? Mint két gyerek? Áhh na jó, komiknak örülnék :DD
Cup-cup♥
