8. ~ Affair in the Library

Sziasztok!:)
Wíí nem tudjuk, hogy ti örültök-e, de mi nagyon örülünk, hogy végre itt a rész.:) Elég sok volt a kimaradásunk, de reméljük, hogy a nyár folyamán ez megszűnik.
Elöljáróban nem mondanánk túl sokat a részről, sőt! Inkább be is fogjuk!
Jó olvasást és kellemes szünetet nektek!:)
Valamint ezt a részt Szilvinek küldenénk, aki ma érettségizik, hajrá Szilvi, itt is nagyon sok sikert neked!

By: Fanni & Lora

Hoop unott fejjel lépett be a suli ajtaján, kezében szorongatva a gitár tokot. Nem mutatta, de belül remegett a félelemtől. Nem akart Nathan-al találkozni a tegnapi incidens után, se azzal a sráccal, aki a zene teremben rátörte az ajtót. Próbált észrevétlen maradni, mint a legtöbb mai diák, de a hatalmas gitárral nem nagyon sikerült neki. Aki csak szembe jött vele kivétel nélkül megbámulta, el sem próbálták rejteni a kíváncsi, esetleg undorodó arcukat.

Vett egy mély levegőt és lehajtott fejjel indult meg a zene terem felé. Úgy gondolta, hogy ott egy kis nyugalomra lel, de nem számolt a többi  zenei tehetséggel. Már csengetés előtt tele volt a terem. Csalódottan fordult vissza, majd a könyvtár felé vette az irányt. Köztudott, hogy a diákok nem igazán rajonganak azokért a dolgokért, amihez hozzátartoznak a könyvek. Mint például maga a könyvtár, irodalom terem vagy esetleg a színjátszó klub. Ezek a tevékenységek a legtöbb diáktól elég távol állt, így biztos volt benne, hogy senki sem fogja zavarni.

Gondolata beigazolódott; amint belépett a könyvtárba, nyikorogva csukódott be mögötte az ajtó. Egyedül a könyvtáros krákogása hallatszott, amit valószínűleg a könyvekre lerakódott por okozta.

- Jó napot! - mondta Hoop, de még a halk suttogása is ordításnak hangzott a csendes könyvtárban. Az idősödő nő lejjebb tolta szemüvegét az orrnyergén, onnan nézett végig a megilletődött lányon.

- Nem kéne neked órán lenned? - kérdezte gyanakodva.

- Ma nincs első két órám - magyarázkodott a lány - Így gondoltam addig itt leszek... de ha zavarok, akkor el is mehetek.

- Ne, ne! - csillant fel a nő szeme - Maradj nyugodtan! - pattant fel a székéről, majd beljebb invitálta a lányt.

Mosolyogva köszönte meg, majd tűnt el két polcsor között. Ujját végigvezette a könyvek gerincén, majd megtalálva a keresett könyvet leült a polc aljába. Egy fantasy könyvet forgatott a kezei között; a főszereplő lánnyal teljes mértékben tudott azonosulni, azért is volt az a kedvence. Most is izgatottan lapozta fel az első oldalt, de nem tudott teljesen ráhangolódni a cselekményekre, mert valaki benyitott a könyvtárba. Hangos ajtó csapódás kísérte az újabb látogatót, majd felszabadult beszélgetés. A lánynak nagyon is ismerős volt a látogató hangja, így fülelni kezdett. A beszélgetés nagyon is gördülékenyen zajlott le a két fél között, így majdnem biztos volt, hogy a fiú gyakran jár a könyvtárba. Pár percig cseverésztek és nevettek, majd a fiú lépései töltötték be az üres termet. Egyre erősödött, ami azt jelezte, hogy a lány felé tart. Gyorsan a könyv fölé görnyedt, amit idő közben sikerült alaposan összegyűrnie, és próbált úgy tenni, mint aki nem hallgatózott.

Nehezére esett nem a közeledő léptekre figyelni, de sikerült az első sort elolvasnia a könyvből. Amint lapozott egyet, valaki megállt a két polc közti sor elején és mereven bámulta a lányt. Hoop is észrevette a kérdő tekintetet magán, de esze ágában sem volt felnézni rá. Tudta jól, hogy ki áll felette, ki nézi őt olyan meredten, de mint azt már reggel eldöntötte, nem akart vele beszélni.
- Ööö... zavarok? - törte meg a csendet a fiú.
Ráérősen emelte rá a tekintetét a lány; semmi kedve nem volt most vele beszélgetni.
- Nem - rázta meg a fejét, majd visszatemetkezett a könyv olvasásába.
Persze!
Látszólag tényleg olvasott, de az csak a felszín volt. Belül a szíve ezerrel kalapált, amit a fiú jelenléte váltott ki belőle. Ezelőtt még soha nem fordult elő vele ilyen, de ez most más volt.A tegnapi nap után minden más lett.
- Tudod elég fura vagy... - puhatolódzott a fiú - Van valami baj? Hoop ijedten nézett fel rá; félt, hogy talán rájön a titkára, amit még magának is félt bevallani.
- Nem tudom, hogy miről beszélsz - állt fel - Minden a legnagyobb rendben van - birizgálta idétlenül a haját.
- Pedig biztos, hogy van valami - lépett hozzá közelebb - Sose szoktad így birizgálni a hajadat - kapta el a lány karját. Egy pillanatra még a lélegzetét is visszatartotta, félt, hogy elveszne ez a pillanat, amit a fiú a tudta nélkül csinált.
- Dehogynem! Csak te nem figyelsz soha! - mordult fel Hoop - És ha megkérhetnélek, elengedsz... még van egy pár könyv, amit meg kell keresnem - hámozta le magáról a fiú kezét. Kelletlenül fordult el tőle, megtörve ezzel a varázst. De lehet, hogy jobb is volt ez így.
Már vagy tíz éve a legjobb barátok voltak Nathan-nal, és ezt nem szerette volna megszakítani csak amiatt, mert ő túl gyenge volt. Egy hülye érzés miatt, amely bármelyik nap megváltozhat. Egy bizonytalan érzelem miatt nem volt hajlandó feláldozni egy barátját. Főleg nem Nathan-t.
Úgy tett, mint aki nagyon keres valamit. Fel-alá bolyongott a polcok között. Egy percnyi egyedüllétet sem talált, mert Nathan minden lépését figyelte. A sarkában volt, amint Hoop tett egy lépést előre, Nathan már ment is utána. Egy ideig még bírta a folytonos ellenőrzést, de hát melyik embernek nincs szüksége egy kis magánszférára?
- Muszáj mindenhová követned? - fordult a fiú felé. Feje vörös volt az idegesség miatt, keze ökölbe szorult. Látva ezt, a fiú féloldalas mosolyra húzta a száját. Tett egy lépést a lány felé, majd még egyet s még egyet, míg Hoop háta az egyik polcnak nem feszült. Nathan egy laza mozdulattal megtámasztotta magát, így a jobb keze Hope feje mellett, a polcnak támaszkodott. Elég közel hajolt a lányhoz, hogy érezze a felgyorsult lélegzetvételét. Ha tudná, hogy miért lett ilyen a lány, akkor nem szórakozna rajta ilyen jó, de nem tudta...
- Hope árulj el nekem valamit... - szólalt meg rekedtes hangján - Ki az-az idióta, akinek sikerült magába bolondítania? A lány egy nagyot nyelt, mielőtt megszólalt volna. Jól át kellett gondolnia, hogy mit fog mondani, különben mindent elszúr.
- Miből gondolod, hogy tetszik valaki? - próbált higgadt maradni, de a hangja még így is elcsuklott a kérdés végén.
- Ne csináld már! A legjobb barátod vagyok. A legjobb! - nyomatékosított - Mindent tudok rólad. Látom mikor zavarban vagy egy fiú miatt, vagy mikor próbálsz ködösíteni, de én látom, hogy van valami baj. És most is tudom, hogy titkolsz előlem valamit. Szóval ki vele? Ki az a srác?
- És ha van is valaki? Miből gondolod, hogy elmondom neked? - dühödött fel a lány - Egyáltalán mióta tartozom neked magyarázattal a tetteim miatt? - kiabálta. Nagyon idegesítette a fiú tolakodó viselkedése, de az még jobban, hogy ilyen vak volt.
Nathan meglepődött Hoop gyors hangulatváltozásán. Egyáltalán nem értette, hogy mivel dühítette így fel. Most már végképp nem értett semmit. Eleinte biztos volt benne, hogy valamit vagyis valakit titkol előle a lány, de látva dühkitörését, már nem volt biztos a dolgában. Érezte, hogy valami egészen másfajta dolgot titkol előle, és nem tudta akarja-e hallani tőle az igazságot. Félt, hogy talán emiatt a viselkedése miatt taszítja majd el magától Hoop-ot.
- Bocsánat - lépett két lépést hátrébb, meghagyva a tisztes távolságot kettejük között - Nem tudtam, hogy mára már vannak titkain egymás előtt - tett szemrehányást. Hangjából jól kivehető volt az él, amit most meg sem próbált elrejteni.
Most a lánynak volt itt az ideje, hogy meglepődjön. Soha nem volt mérges rá a fiú, de látva türelmetlen és zaklatott arckifejezését, már megbánta, hogy egyáltalán bejött a suliba.
- Nathan - szólította meg lágyabb hangon - Figyelj, biztosra tudom, hogy senki iránt nem táplálok olyan fajta érzelmeket. És ha lenne is valaki, te lennél az első, akinek elmondanám - hazudott. Egyenesen az arcába hazudott!
- Persze! - nevetett fel kényszeredetten - De hogy is higgyem ezt el, mikor most is a képembe hazudsz?
- De én nem...
- Ne is törődj velem! Megértem, hogy már nem bízol meg bennem annyira, mint régen - legyintett.

- Nem mintha te valaha is figyeltél volna rá, úgy igazán - motyogta az orra alá Hoop, de Nathan még így is meghallotta. A már éppen indulni készülő lány karja után nyúlt és durván visszarántotta. A falnak taszította, de ügyelt rá, hogy ne fájjon a lánynak, majd gyengéden, de egyben követelőzve csókolta meg. Egyik kezét a derekára simította, míg másik keze a lány hosszú, göndör fürtjei között vándorolt. Ebbe az egy csókba belesűrített minden olyan érzést, vágyat és gondolatot, amik már a kezdetet óta kavarognak benne. Mióta csak meglátta a mindig mosolygó és derűlátó hat éves kislányt, azóta tervezi elmondani neki az érzéseit. De eddig nem volt rá lehetősége, vagy az idő nem volt megfelelő, vagy mindig volt valaki vagy valami, ami gátolta a vallomásban. De most nem volt ott senki, hogy megtörje ezt a varázslatos pillanatot. Csak ők voltak, a világ is megszűnt létezni kettejük körül. Kéz a kézben vigyáztak egymásra, bátorították, segítették egymást, és éreztették a másikkal, hogy igenis fontosak. Hoop bátortalanul ugyan, de Nathan nyaka köré fonta a kezeit, és közelebb húzta magához a fiút. Minél közelebb akarta tudni magához, éreztetni akarta vele, hogy ő az a fiú, aki miatt hevesebben ver a szíve, aki miatt elakad a lélegzete és ő az a fiú, akit tíz évvel ezelőtt óta szeret. Soha senki nem léphetett a helyébe, ő volt az egyetlen olyan személy az életében, akit igazán, tiszta szívéből, feltételek nélkül szeretett. De ő sem volt elég bátor, hogy elmondja neki, így inkább eltemette érzéseit szíve legsötétebb zugába, és próbálta elfelejteni a mindent elsöprő érzelmeket.
De persze ez lehetetlenség!
Melyik fiatal tud ellenállni a szerelem hullámainak, az érzésnek, ami miatt más színben látják a világot. Ez az érzés szárnyakat ad, felrepít a fellegek felé, mindent a derűsebb oldaláról mutat meg, késztet a mosolygásra, rabolja el a vágyakozó szíveket. Ez az a bizonyos érzés, mely ezt a két fiatalt is a behálózott.
- Soha többet ne mondj ilyet - húzódott el tőle Nathan - Tíz éven keresztül figyeltelek, és szerettem beléd napról-napra - lihegte levegő hiányában. Nem is tudott volna mit szólni Hoop, még mindig a pillanat hatása alatt állt. De muszáj volt megszólalnia, hisz most vallott neki szerelmet a legjobb barátja.
- Olyan bolond vagy... - vigyorodott el - Hogy figyeltél te engem? Észre sem vetted, hogy mit is érzek valójában. Váltig állítottad, hogy odafigyeltél rám, nézted minden egyes lépésemet, de egyszer sem merült fel benned, hogy esetleg érzek is valamit irántad? - hitetlenkedett - Reménytelen vagy!
- Úgy bizony! - helyeselt Nathan - A te reménytelen titkos kukkolód! - nevetett fel ő is.
- Idióta! - húzta közelebb magához ismét a fiút. Már készen állt a következő csókra, mire valaki megköszörülte a torkát és hisztérikus nevetésben tört ki.Mind a ketten a hang forrása felé kapták a fejüket. Egy értetlen fiút és egy vihogó lányt pillantottak meg. Hoop arca teljesen lefehéredett, amint felismerte a lányban gyűlölt nővérét.
- Ez kész! - szólalt meg végül Callie - Ez jobb, mint a tegnapi szappanopera. Filmet is forgathatnának a szánalmas életetekről... bár nagyon megcsappanna a tévé nézettsége - morfondírozott - Nem hinném, hogy megérné nekik - visított fel újra. Már a hasát fogta a sok nevetéstől. Az eddig csöndben figyelő fiú is közbeszólt. Hoop már azt hitte, hogy a segítségére siet, de nagyot tévedett.
- Hé ez nem a klónod?! - mutatott rá a vérig sértett lányra Lucas. A nem éppen kulturált beszólás végleg betett Hoop-nak. Elengedte Nathan kezét és lehajtott fejjel kirohant a könyvtárból, az egész iskolából. A közeli parkba rohant, majd leülve a szökőkút szélére minden kitört belőle. Egyszerűen már nem bírta tovább, muszáj volt kiadnia magából, különben végleg összeroppant volna.
A sós könnyek végigmarva az arcát, hullottak a semmibe. Torkában hatalmas gombóc nőtt, keze ökölbe szorult. Nem érdekelte, hogy ki látja az érzelmi kitörését, már semmi sem érdekelte. Ilyen mértékű megalázásban még nem volt része, fogalma nem volt róla, hogyan kéne kezelni az ilyen helyzeteket. Így hát utat engedve az érzéseinek, csak sírt, még végül már ereje sem maradt. Ara is képtelen volt, hogy tovább sírjon, így szipogva ült a márvány borítású szökőkút szélén.
Eltelt egy pár perc vagy óra, abban az állapotban nem tudta volna megmondani, mikor egy fiú képében megjelent a felmentősereg. A vállára tette a kezét és aggódva nézett le rá. Hoop lassan felemelte a fejét és abba a két gyönyörű türkiz szembe nézett. Abban a pillanatban semmit sem akart jobban, minthogy megölelje a fiút. Zokogva borult a karjaiba, fejét a vállába fúrta.
Abban a pár másodpercben a megváltást jelentette az-az ölelés. Megfeledkezve minden lelki fájdalomról, ölelte a fiút, aki nyugtatva őt, a haját simogatta.
- Minden rendben lesz... - mondta lágy, kedves hangon.

Ez a nap is úgy indult mint minden más nap Callie számára. A bandával végigvonultak a város utcáin, összeszedve minden bandatagot, majd letelepedtek az iskola előtti parkban és várták, hogy becsöngessenek. Soha nem jártak be az órákra minimum 10 perces késés nélkül, ha egyáltalán bementek. A tanárok már tehetetlenek voltak ellenük, így inkább figyelmen kívül hagyták már a késéseket. Callie nagyot vihogott, mikor meglátta a rohanó nővérét, hogy beérjen az 1. órára. A szerencsétlen, pedig ma nincs is első két órája.

A csengő hamarosan megszólalt, ők pedig türelmesen kivártak 5 percet, ami bohóckodással, és hülye viccek sztorik mesélésével telt, majd feltápászkodtak és becammogtak az iskolába.  Még be sem léptek, mikor a hangszóróból máris megszólalt az igazgatónő förtelmes károgó hangja.

- Allyson Camille Wilson fáradjon az igazgatóba, most! - szólt a hang, majd a folyosót megtöltötte a deszkás csapat  kárörvendő, fuldokló nevetése.

- Szép volt csajszi! - pacsizott le vele Rob.

- Mit csináltál már megint?! - hüledezett Tyler.

- Hát tegnap fellöktem Mrs. Hárpiát a deszkámmal, aki felfüggesztéssel fenyegetett és még ott van a tegnap előtti incidens Amy Stancel, kicsit megtéptem azt a rohadt ringyót, jó néhány lógás és igazolatlan hiányzás igazolásának elmulasztása, valamint a tegnapi csínytevés a lány WC-ben, na az durva volt. De tudtommal ennyi. - sorolta. 

- Ez igen! - kiáltott fel Dave, nem törődve azzal, hogy a termekben már javában folynak az órák. - Te aztán tudsz! - vihogott. - Már csak azt kell megtanulnod, hogy ne kapjanak el!

- Abban meg mi a jó?! Főleg ha más viszi el helyetted a balhét, még ellopnák tőlem az évszázad csínyét! - pacsizott le vele is.

- Allyson Camille Wilson fáradjon az igazgatóba, most azonnal! - károgta idegesen megint a hangszóró. - Utolsó figyelmeztetés!

- Sok sikert Cam, ha túléled a szokásos időpontban tali a parkban. - mondta Jerry, majd röhögve elvonult a társaság. Csak Tyler nézett még vissza aggódó tekintettel, majd ő is távozott.

Callie nagyot sóhajtott, ahogy megállt az igazgatói iroda előtt. Most nem tudta, melyik rosszaságáért akarják elővenni és leszidni. De nem is nagyon érdekelte, nem tudják bizonyítani ő pedig úgyis letagadja. Szinte berontott, olyan erővel vágta ki az ajtót.

- Bármit is mondott Amy Stanc én nem nyúltam hozzá egy ujjal sem, nemhogy verekedés, ilyen nem történt! - kezdte köszönés nélkül.

- Nem, most nem emiatt vagy itt - fintorgott a nő a lány udvariatlan belépőjén.

- A lány WC-ben sem én voltam az aki beragasztózta az ülőkéket, ha emiatt lennék itt - folytatta, mire valaki visszafojtott nevetést hallatott, de a lány nem tudta ki volt az.

- Nem is emiatt, de tessék??! Milyen ülőkék?! - akadt ki az igazgatónő.

- Öhm, semmi, akarom mondani, ütőfék! Az egy fontos része a gördeszkának - improvizált. - Meg kellene javítanom. - folytatta mire, az előbbi halk nevetés prüszköléssé alakult át.

- Az ok, amiért itt vagy... - kezdte, de a lány a szavába vágott

- Mrs. Hárpia hazudott! Én nem löktem föl! Ez szemenszedett rágalmazás!- vette elő az utolsó dolgot, amiért felelős volt.

- Most már elég legyen, Camille Wilson! - háborodott fel a nő, mire sikerült elérnie, hogy a lány elhallgasson egy rövid ideig. - Szóval, mint rendszeres órakerülő, gondolom úgysem szándékoztál bemenni az első órádra, késés alapon ugyebár.

- Miket feltételez rólam igazgatónő?! Én rendes lány vagyok! Még szép, hogy bementem volna! Időben sikerült ma beérnem! - háborgott a lány, megjátszott idegességgel, egyáltalán nem ment volna be az órájára.

- Nem számít! Ma érkezett egy új diák. Körbe kellene vezetnie valakinek! - mondta a feladatot.

- Tudja igazgatónő, bennem ma túlteng a tanulás iránti vágy! - hazudta. - Nem szeretnék hiányozni az óráimról. Jó útra tértem!

- Nem lesz semmilyen fegyelmi az Amy Stanc és Mrs Harper ügyből! - válaszolta a nő, alkudozott a lánnyal.

- Megegyeztünk! - válaszolta a lány. - Nos kit kell pesztrálnom? - kérdezte mire az igazgatói asztallal szemben lévő székből felállt valaki.

- Lucas Haynes! - fordult meg. - Bár gondolom, nem kell bemutatkoznom!

- Csá - öklöztek egyet, majd köszönés nélkül távoztak.

Az igazgatónő felsóhajtott, legszívesebben kiugrott volna az ablakon. Az agyára ment már a két gyerek, végre megszabadult tőlük és ismét visszatérhet a nagyszerű iratokhoz és aktákhoz, amiket rendszereznie kell.

- Hát te meg? - kérdezte a lány.

- Tudod, új srác a városban, iskolába is kell járni. Vagyis kellene! - válaszolta. - Mi volt ez az előbbi? - nevetett.

- Mire gondolsz?! - vonta föl az egyik szemöldökét a lány.

- Beragasztózott WC ülőkék? Fellökött Hárpia?! Verekedés?! - nevetett. - És mi volt ez a pocsék kifogástenger? Ütőfék?! Nevetséges - kacagott.

- Én az egyiket sem követtem el! Én jókislány vagyok! Nem hiszem el, hogy te is azt feltételezed rólam képes lennék ilyeneket tenni. - játszotta a megsértettet.

- Pedig elhiszem, és a kifogásod még mindig pocsék! - kacagott.

- Hát jó! Amúgy baszhatod a körbevezetést, mert én ugyan nem foglak kísérgetni. Inkább lépjünk le innen. - válaszolta.

- Végre valami értelmes gondolat! Tűnjünk innen!

- Csak egy valamit mutatok meg, a legegyszerűbb menekülő utat, ha sürgősen el kell tűnnöd az iskolából.

- Azt hiszem az jól fog jönni, szükségem lesz rá! - nevetett.

Úgy tervezte megmutatja neki a könyvtárat, és az azon keresztül kivezető menekülőutat, de nem várt meglepetés érte, pedig ő soha nem szokott meglepődni. Azonnal kacagni kezdett és tapsolt is, valamint megjegyezte, hogy egy szappanoperában nincs ennyi dráma, mint amit a bent smacizó párocska ez alatt a két nap alatt előadott. Lucas megint a legjobbkor szólt közbe, elsütve a klónok háborújás poént a klónokról, amire a lány testvére végleg kiborult és vöröslő fejjel távozott. Szó szerint elrohant. A bájgúnár pasija pedig csak állt ott ledermedve. A két deszkás nem törődött a fiúval, simán kikerülték majd az ablakokhoz mentek és kimásztak.
- Ú lógunk a suliból! - horkant fel a fiú. - Üssük el az időt akkor legalább valami arra érdemessel!
- Mire gondolsz?! - kérdezte a lány egy hatalmas vigyorral.
A fiú nem válaszolt csak ment előre, a lány pedig követte, mígnem megállt egy vadítóan szexi fekete sportkocsi mellett. Egy féloldalas 200 wattos csibész mosolyra húzta a száját, majd ajtónyitás nélkül beugrott a vezető ülésre, mivel kabrió volt és a táskáját hátradobta a hátsó ülésre.
- Gondoltam száguldozhatnánk - vigyorgott. - Mi az, félsz? Eskü, nem rabollak el! - viccelődött, mikor a lány nem szállt be azonnal mellé.

- Oké, akkor száguldozzunk - ugrott be mellé Callie, majd Lucas a gázra taposott és nagy fékcsikorgás mellett kiszáguldottak az iskola parkolójából.
Az iskolában, az egyik órán ülő diák egy mély, bús sóhajjal nyugtázta, ahogy a lány távozott a fiúval. Látta az egész jelenetet és egyszerűen dühös volt, amiért a lány olyan felelőtlen, hogy ellóg az órákról és egy olyan fiúval kezd ki mint ő.
A lányt viszont már nem érdekelte semmi. Sem a nővére, sem a mindennapos hülyeségek, sem Liam, vagy az, hogy Lucas Liam rokona lehet. Semmi, csak a szabadságot érezte a hajába kapó szél képében, ami messzire sodorta tőle minden problémáját, ahogy végigszáguldottak az utakon.

Fú, nos ennyi lenne azthiszem. Tudom mostanában itt sem volt friss, de itt a nyáriszünet rengeteg szabadidő és a józan pillanatainkban azon leszünk, hogy ne kelljen hónapokat várnotok az új részre, hanem éveket :DD Most komolyan, megpróbálunk sietni. A komiknak örülnénk, meg egy nagy doboz amerikai csokiskeksznek is :D 

7. ~ Crazy Night

Szijjasztok kedves olvasók!!!
Hosszú szünet után új rész érkezett, reméljük tetszeni fog :DD Nem mondanék előjáróban túl sokat a részről és nem szeretnénk senki idejét rabolni, így csak annyit, hogy jó olvasást és szép napot nektek!:)

Hope lassan vánszorgott fel a testvérével közös szobájukba, úgy készült, hogy alaposan leüvölti Callie fejét, amiért ilyen szemét módon bánt vele, de mikor dühösen berontott a szobába a nővére már aludt és ő bármennyire is dühös volt rá, nem volt szíve felkelteni. Olyan nyugodtnak tűnt és ő már évek óta nem látta ilyennek. Sőt, aludni sem látta soha. Talán akkor, amikor még egy szobában laktak és a szüleik még együtt voltak, ami körülbelül 2 és fél éve lehetett. A válás mindkettőjüket megviselte, de talán Callie sínylette meg a legjobban. Magába zárkózott, elfojtotta az érzéseit és soha többé nem beszélt róla senkinek, pedig Hope tudta jól mit érez, ő is ugyanazt érezte, de ő kitárta fájdalmát, míg Callie elzárva tartotta magában és egyszerűen kifordult magából. Kerülni kezdte a nővérét, alig beszélt vele, elfordult a régi barátaitól és bár nem laktak többé együtt Hope mégis tudta, hogy nővére csak aludni jár haza, mert minden idejét az utcán tölti egy olyan társasággal, ami nem neki való volt. Rossz társasággal, akikkel most is bandázik. Deszkázni kezdett, mindig tele volt kék zöld foltokkal. Továbbra is zenélt, hisz gyerekkora óta egy zongorazseni volt, majd gitározni is elkezdett, annyira gyönyörűen játszott, Hope mindig felnézett rá emiatt, hiába volt alacsonyabb nála. Persze Callie sosem volt otthon, de ha Hope támogatásra szorult mindig ott volt mellette és lelki támogatást nyújtott neki, de aztán egy nap, már nem volt mellette és soha többé nem is volt már. Teljesen elhidegült tőle és elzárkózott a világ elől. Azután kezdett minden tönkremenni. Callie elkezdett az iskolából lógni, vagy ha mégis megjelent mindig a büntetőszobán végezte és volt egy pár hónapig tartó EMO-s időszaka is akkor. Többé már nem zenélt, még csak nem is énekelt, nem írt több dalt és egy hangszert sem érintett többé. Elfojtotta a benne szunnyadó tehetséget és feladott mindent, ami addig a mindent jelentette számára. Már csak a deszkának élt és a haveroknak, a minél nagyobb buliknak és az őrültségeknek, amiket normális emberek nem tennének.

Hope mosolyogva nézte, ahogy nővére halkan szuszog és néha ráncba szalad a homloka.
Biztos rosszat álmodik. gondolta magában a lány, majd betakarva őt a földre hányt takaróval, ő is álomra hajtotta a fejét.

Hope lassan nyitotta ki szemeit. A szoba túlsó végéből zihálást hallott. Halkan ülő helyzetbe tornázta magát, nem akart még jobban ráijeszteni az amúgy is remegő nővérére. Callie izzadtságban fürödve görcsösen dobálta magát az ágyon. Egyre erőteljesebben motyogott valamit. Hoop hegyezni kezdte a fülét, de egy értelmes szót sem hallott ki belőle. A lány vergődése vadabbá koordinálhatatlanabbá vált, megijesztve ezzel testvérét. Egy hatalmas hörgés kíséretében felriadt a nyomasztó álomból.
- Liam - nyögte elhaló hangon, majd a mellkasához húzta a lábait és karjaival átölelte őket.
Fejét a térdére hajtotta és lassan, monotonon ringatózni kezdett. Olyan volt akár egy riadt gyermek, aki éppen egy szörnyű tragédiát élt át, de talán így is volt. Suttogva motyogni kezdett valamit, miközben tovább ringatta magát. Hope némán hallgatózott, a sötétből figyelve mit sem sejtő nővérét, akinek fogalma sem volt róla, hogy nincs egyedül. Önkívületi állapotban volt. A világ megszűnt létezni körülötte, csak ő volt és az a rémkép, ami az előbb csak a fejében játszódott le, hiába érezte annyira valóságosnak. Ismét újraélte AZT az éjszakát. Hopenak beletelt egy kis időbe míg megértette nővére halk motyogását. Hosszú idő után ismét énekelt. Csendesen, suttogva dalolt. Hangja rekedt volt, de a lány azonnal felismerte azt hangot, amit már oly rég óta nem hallott, és kezdte elhinni, hogy talán soha többé nem is fogja. Szomorú dal volt, bánat és harag zúgott benne, szinte már bántónak tűnt ,ahogy belehasított a néma éjjel csöndjébe. A lány nem értette minden szavát, de tudta, érezte, hogy egy szomorú szerelmi történet lehet, amiről testvére soha nem beszélt, elfojtotta magában és inkább tűrte, hogy belülről marja, mintsem kiadta volna magából. Gyönyörű szövege volt, ritmusos és megindító. Hope hallgatta volna tovább és meg tovább, egészen az örökkévalóságig, de hirtelen félbeszakadt. És ő biztos volt benne, hogy soha többé nem is fogja megtudni, hogyan ér véget az utolsó sor....

Callie egy hatalmasat ásított, majd egy nagyot csapott az éjjeliszekrényén vinnyogó, csörömpölő, zajos készülékre. Mikor az nem akart elhallgatni egy söpréssel belökte a fiókjába és agresszíven bevágta a fiókot.
- Rohadj meg, te rohadek! - nyögte még csukott szemmel.
- Mi az, te már reggel ennyire morci vagy? Árad belőled a sok negatív energia - érkezett egy gúnyos 'jó reggelt tesó' köszönés a szoba másik feléből.
- Te is elmehetsz a francba! Örülj inkább, hogy nem gyújtottalak föl álmodban - szólt vissza, majd a fejére húzta a párnát és visszafeküdt.
- Lusta dög - mormogta Hope és kimászott az ágyból, de ez egy rossz döntésnek bizonyult.
A lába nem stabil talajt, hanem egy ide-oda mozgó guruló deszkát ért. Mivel egy kicsit sem értett a deszkázáshoz, azonnal egy nagyot lendült rajta és a földön kötött ki. A szoba végéből fuldokló prüszkölés hallatszott, ami végül kárörvendő nevetésbe ment át. Hoop nyöszörögve ült fel, majd egy cipőt vágott a nővéréhez - ez volt a legközelebbi tárgy amit elért és elég nehéz volt ahhoz, hogy megüsse a testvérét. Callie viszont nem nagyon törődött a felé hajított lábbelivel, inkább kipattant az ágyból és a földön ücsörgő húgához sietett, vagyis majdnem. Hope szíve csordultig telt örömmel, ahogy a nővére felé közeledett majd lehajolt hozzá, hogy felsegítse, de nem ez volt a lány szándéka. Hoop már nyújtotta a kezét, de Callie csak zavartan nézett rá.
- Szarba nem csapok! - mondta, majd felvette a deszkát a földről, amiben a testvére felbukott. - Semmi baj kicsikém, többé nem fog bántani ez a csúnya néni! - gügyögte a fadarabnak.
Hoop kelletlenül felnevetett, ahogy még mindig a földön ülve felnézett a nővérére, annyira gyerekesen viselkedett, ahogy azt a deszkát babusgatta.
- Mit vihogsz, kottaféreg? - kérdezte, bár inkább gúnyolódásnak hatott.
- Semmi, csak olyan hülyén nézel ki, ahogy azt a fadarabot dédelgeted.
- Aha, én legalább meg bírok állni egy helyben ahelyett, hogy fogyatékosan eltaknyolnék és fejjel a földre buknék akár egy zsák krumpli! - öltött nyelvet.
Hoop megforgatta a szemeit és észrevett valamit, egy naptárat. Nővére ágya felett himbálózott. Egy dátum hatalmas vörös körrel volt bekeretezve.
- Mi lesz 15.-én? - kérdezte.
- Semmi, amihez közöd lenne. - Vágta rá indulatosan, majd riszálva elvonult még mindig a mellkasához szorított négykerekűvel.
- Reggelt - nyögte, ahogy levánszorgott a lépcsőkön.
Az apja motyogott valamit teli szájjal, amit a lány nem értett, de nem is nagyon érdekelte. Callie felkapott egy doboz tejet és a kedvenc csokigolyós gabonapelyhét és felült a konyhapultra.
- Jó reggelt - érkezett meg Hope vidáman, árasztva magából a pozitív energiákat.
- Mi benne a jó? Főleg most, hogy itt vagy! - csámcsogta Callie majd szépen adagolva, egyenlő mennyiségben elosztva kezdte a szájába önteni a tejet majd a dobozból a műzlijét. Annyira nőies és elegáns evési stílust képviselt, hogy Hope inkább elfordította a tekintetét.
- Én pedig azt hittem rokonok vagyunk, de most rá kellett jönnöm, hogy egy malaccsaládtól fogadtunk örökbe - mondta Hoop.
Callie válaszul tátott szájjal csámcsogni kezdett és röfögést imitálni felhúzott orral.
- Még az is jobb lenne, akkor legalább nem lenne ilyen kottaféreg a közelemben! - röfögte.
- Lányom, hagyjátok abba - szólt bele az apa is, aki lányára hasonlítva teli szájjal csámcsogva közölte mondandóját.
- Apja-lánya - jegyezte meg Hope, majd felkapott egy pirítóst az asztalról és elvonult.
- Elkényeztetett liba, biztosan nem vagyunk neki elég kifinomultak - köpte a szavakat Callie, néhány gabonapehely falat kíséretében. -  Az anyjával biztosan villásreggelivel tömik a pofájukat és 6 csillagos étteremből hozzák nekik!
- Ne legyél előítéletes, Camille! - csámcsogta az apja. - Tudod, hogy anyád más életvitelt képvisel és ezt nem szabad lenézned! És örülnék, ha nem ilyen lekezelő hangon beszélnél az anyádról, mégiscsak az anyád, valamilyen szinten. - mondta, de az ő csámcsogása mögül is kiszűrődött némi bosszúság a nő felé. - Bár tudom, hogy nehéz róla nem rosszat mondani.
- Pacsi, fater! - kiáltott fel. - Egyébként mondtam már, hogy mennyire tisztellek, amiért annyi éven képes voltál elviselni?! Mert nehéz lehetett!
- Oké a mókának vége, nem tudom miért nem kedveled az anyádat, de ha szidni akarod akkor ne előttem tedd, legalább várd meg amíg ráfoghatom, hogy hallótávolságon kívül vagyok és a távolban röhögve egyetérthetek veled!
- Te vagy a legjobb apa - pattant le a lány a konyhapultról, majd ételtől ragacsos szájjal puszit nyomott az apja arcára.
A telefon megszólalt és az apuka mogorva arckivejezést vágott, majd egy nagy sóhaj kíséretében fölvette.
- Helló Carol - sóhajtotta.
- Igen, most reggelizünk - válaszolta. - Igen az asztalnál, miért szerinted állva eszünk, mint a lovak? Igen együtt! - hazudta. - Igen, Hoop proteinben gazdag reggelit eszik. Hogy mit? Hát azt nem tudom, mert én nem értek az ilyesmihez, mivel tudod én csak egy gyors kaját zabáló, kényszeres focifüggő kúltur barbár vagyok, mint ahogy legutóbb neveztél. Igen, megírta a háziját! - válaszolta, amint a többi kérdés érkezett. - Igen jól van! Nem, nem beszélhetsz vele, mert tudod teli szájjal nem illik beszélni! - hárította a kérést. - Igen, jól érzi magát. Igen Callievel jól kijönnek, valóságos puszipajtások. - füllentett egy kicsit. - És mellesleg Callie is jól van, kösz, hogy kérdezed. Mert ha nem tudnád 16 éve két gyereket nyomtál ki magadból! És én is jól vagyok köszönöm kérdésed. - jegyezte meg. - De most le kell tennem, el kell vinnem a gyerekeket az iskolába, nehogy elkéssenek. Tudom, hogy csak 7:20 van, nem vagyok hülye, de a tanulás a legfontosabb, időben érjenek be. Viszlát! Mondom viszlát! - szólt bele erőteljesebben mikor a nő nem akarta letenni, majd lecsapta a telefont.
- Idegesítő banya! - horkant föl. - Hogy bírtam ki melletted ennyi évig?
- Hallottam! - jött az emeletről a nevető hang. - És megjegyezném, hogy én megmondtam!!
Callie egy szál fehérneműben szambázott végig a szobán és Hoop a fejét fogta mikor meglátta mi is az az alakzat, ami a tangája elején virít. Egy gördeszkát viselt még ott is! A lány először fogat mosott, majd haját kifésülte végül szabadon hagyta. Mindössze két pillanat alatt felkapkodta az előre kikészített cuccait; egy koptatott  rövidnacit, egy ujjatlan rikító színű pólót, aminek az elején valami trágár szöveg virított nagy fekete betűkkel és egy tornacsukát. Végül egy kockás inget a derekára kötött.
- Apu mikor visz be minket a suliba? - kérdezte Hoop, amikor kilépett a fürdőből.
- Hahhhaha! - kacagott Callie a hasát fogva. - Jobb lesz ha hozzászoksz, hogy itt senki nem fog minket fuvarozni. Úgy jutsz el az iskolába, ahogy tudsz!
- Ó, akkor honnan indul busz és mikor? - kérdezte.
- A ház elől és akkor amikor akarod, a lábbuszjárat, bármikor elérhető. De ha be akarsz még érni, akkor én a helyedben indulnék. - flegmázott.
- Kösz a segítséget - vágta rá, majd elindult lefelé, de mikor feltűnt neki, hogy testvére nem követi megkérdezte. - Te nem jössz? Nem azt mondtad, hogy ha be akarok érni most induljak?
- De igen, de 1. nem gondolhatod, hogy veled mutatkozom. 2. én nem a lábbuszjáratot választom, hanem a deszkás csordát. 3. miből gondolod, hogy időben be akarok érni? Ártana a hírnevemnek ha időben beérnék!
Hope csak egy nagyot sóhajtott, majd otthagyta a fellengzős, idióta nővérét és inkább elindult. Callie csak letelepedett az ablakában és várja a jelet, ami azt jelezte, hogy indul a banda. Mert természetesen deszkás bandaként vonultak be a suliba is, de ők ezt csak deszkás csordának hívták, mivel úgy vonultak mint a vándorló vadállatok a szavannán.
5 perc múlva meghallotta a füttyszót és lerohant a lépcsőn vállára kapva a táskáját és ráugorva a deszkájára csatlakozott a többiekhez, akik a háza előtt vártak. Mindenki ott volt, kivéve Lucas, biztosan más suliba jár, vagy nem tud a csordáról, vagy lóg. A lányt nem nagyon zavarta, öklözött Ty-jal és még néhány sráccal, majd ellökve magukat megindult a vonulás.

Az út közepén száguldoztak, élvezte, ahogy a szél a hajába kapott, ahogy az arcába sodorta a virágzó növények illatát és kiteljesedhetett barátai között. Egy újabb nap, egy új kihívás, egy új élet vette kezdetét ezen a bizonyos napon, bár senki nem tudott róla. Egy emlék erősebben kezdett lüktetni a lány fejében, mégis halványulni látszott, ahogy a felkelő nap sugarai bevilágították a tájat és a lány arcára vetültek az első fénynyalábok. Egy valóra vált rémálom kísértette őt már majdnem egy éve, de most, kezdett készen állni, hogy győzedelmeskedjen és felülkerekedjen félelmein.
Hope úton volt az iskola felé, mikor hirtelen tornádóként robogott el mellette egy hatalmas forgószélszerű örvény, mely nővére körül forgott. A hülye deszkás bandája. Felkavarták az útra lerakódott port és Hoop egy két pillanatig semmit sem látott. Mikor ismét kitisztult előtte minden, már csak távolodó alakjukat látta, ahogy egyre kisebbek lettek, majd eltűntek a szemei elől a távolban. Megigazította a hátán vitt gitártokját és egy nagy sóhaj kíséretében ismét útnak indult.

Hát ennyi lenne :DD Végre közös rész, bár a vége már az én részem, az eleje meg a Fannié, de azért közös! Reméljük tetszett és megtiszteltek minket néhány véleménnyel.
Cup-cup, xoxo.

By: Lora & Fanni

6. ~ Faces in the Dark

Sziasztok!:)
Nagyon sajnáljuk, hogy csak most raktunk fel részt, de nagyon el voltunk havazva. Viszont most itt vagyunk és reméljük, hogy kárpótolhatunk titeket ezzel a résszel:)
Ezt teljes mértékben közösen írtuk, végre én - Fannii - is tudok részt írni; megjavult a gépem.:))
Kellemes olvasást és szép napot nektek!

Callie a fürdőszoba ajtaja előtt állt és várt a megfelelő pillanatra. Hallotta a nővére kornyikálását, amiről próbálta meggyőzni magát, hogy egy katasztrófa, nem túl sok sikerrel, de soha az életben nem ismerte volna be, hogy tehetséges, pedig az volt, nagyon is. Éppen most készül hadat üzenni a saját nővérének, de élvezte. Mikor a zuhanyzó lány a refrénhez ért, ami a leghangosabb része volt a dalnak Callie halkan lenyomta a kilincset és beosont a fürdőbe. A húga nem láthatta, mivel a zuhanyfüggöny eltakarta, de óvatosnak kellett lennie nehogy meghallja és lebukjon. Tavaszhoz képest elég meleg volt az idő, de ez pont kapóra jött a lánynak. Felkapta a húga előre kikészített alvó ruháit és egy könnyed mozdulattal kidobta az ablakon őket.
A terv első fele kész!
Amilyen gyorsan érkezett ugyanúgy távozott és a nővére még csak nem is sejtette mi vár rá. Lerobogott a lépcsőn, miközben próbálta visszafogni az ördögi kacajt ami újra és újra elhagyta a száját. Az apját túlságosan lefoglalta a focimeccs utolsó percei így ő sem vette észre a lányt, aki árnyékként lopakodott végig a nappalin. Alig telt el két perc, mire megtalálta a főcsapot és elzárta azt.
A terv sikeresen kivitelezve és végrehajtva!
Alig egy pillanaton belül föntről egy dühös kiáltás hallatszott:
- Callie! - üvöltötte a lány.
- Hupsz, véletlenül sikerült elzárnom a főcsapot, hát ez van - vonta meg a vállát, majd könnyedén felsétált a szobájába, ahol az ablak előtt letelepedve várta a folytatást.

~~~

Idegesen trappolt végig a folyosón. Kivágta Callie szobájának ajtaját és dühösen fújtatott.
- Te szemét dög! -üvöltötte magából kikelve.
Callie rávillantotta legszebb mosolyát és ártatlanul kérdezte:
-Most miért mondod ezt? -pislogott nagyokat.
Hope arca először rózsaszínre, majd vörösre vált. Ökölbe szorította kezeit és elfojtott egy kisebb sikolyt.
- Hajj! Mindegy - legyintett lemondóan, majd az ideiglenes ágyához ment. Lehúzta a takarót, majd a párnát is a földre hajította, de sehol sem találta a pizsamáját.
Callie gúnyosan vigyorgott rá, de esze ágában sem volt segíteni neki.
- Hova raktad? - fordult idegesen a nővéréhez - Hova a francba dugtad?!
- Még is mit gondolsz rólam? - tettetett sértettséget a másik lány - Soha nem nyúlnék a cuccaidhoz -fintorodott el. - Még a végén elkapok valami fertőzést!
- Tudom, hogy te vetted el! Hol van?
- Hát láttam valamit repülni az ablakból, de nem vagyok benne biztos, hogy a tié... - testvére meg sem várta a válaszát, rohant is le a lépcsőn.
Nagy lendülettel vágta ki a bejárati ajtót, majd kiszaladt az utcára. Mindössze egy törülköző volt rajta, az is épp hogy eltakarta a fenekét.
Hunyorogva nézett körbe a homályos utcán, de sehol sem találta a ruháit. Gyorsan körbenézett, hogy láthatja-e valaki, de a környék csendes és kihalt volt. Nagyot sóhajtott, majd bemászott a házuk előtti bokorba.
Elnyomva egy káromkodást, átpasszírolta magát a tüskés növényzeten. A tövisek a húsába vájtak, kiserkentve ezzel a vérét.
- Csak kerülj a kezeim közé! Tuti, hogy megfojtalak - morgott magába, majd lerángatta pizsamáját a bokor tetejéről.
- Van ott valaki? -csendült fel egy ismerős hang a lány számára. Hoop azonnal felkapta a fejét és szorosabban fogta össze maga körül a vékony kis anyagot. Tudta, ha most észreveszi az a valaki őt, akkor nagy bajban lesz.  Óvatosan leguggolt a nagy bokor tövébe és várt. Várt, hogy talán elmegy a férfi és nem jön utána.
- Tudom, hogy ott vagy! Jobban teszed, ha magad jössz elő, különben hívom a rendőrséget! - kiabálta a bokor irányába a fiú, bár fogalma sem volt, hogy mit kellene pontosan látnia. A lány félt megszólalni, bár sejtette, ha nem teszi, akkor még nagyobb bajba fog kerülni, mint amilyenbe most van. Ökölbe szorította a kezét és áldotta az eget, hogy nincs a közelébe Callie, különben biztos megfojtotta volna.
- Hát jó! Én szóltam -mondta türelmetlenül a fiú, majd előhalászta a zsebéből a telefonját és tárcsázta a rendőrséget. Lassan a füléhez emelte a készüléket, mikor hangos sikoltás hasított keresztül a csendes utcán.
- Állj! -ugrott fel Hoop -Én vagyok az, Hope! -mászott elő a bokrok közül. Egy két ág felszántotta a karját, mire apró vérbuborékok jelentek meg a kezén, de ez érdekelte most a legkevésbé. Tudta, hogy mibe került ez neki, hogy felfedte kilétét, de talán még így is jobban járt.
Megilletődve lépett ki a bokor árnyékából, megeresztve egy bátortalan mosolyt az idegen felé, de mikor a szemébe nézett még az a kis mosoly is lefagyott az arcáról.
- Nat, te vagy az? - hunyorgott a lány és közelebb lépett, hogy biztos legyen állításában. A fiú is ugyan olyan döbbent volt, mint a lány. Hisz az előbb akarta feljelenteni a rendőrségen birtokháborítás ürügyén. Elszégyellve magát lehajtotta a fejét és a földet kezdte pásztázni. De ennek a kiváltója nem csak a telefonhívás, hanem az a kis anyag volt, ami a lány testét fedte. Az illem azt diktálta, hogy ne bámulja a lányt, de a fiú ösztönei azt súgták neki, hogy nyugodtan végigmérheti őt, abból még nem lesz probléma. Addig vívódott magában, míg fel nem nézett a lányra.
- Jesszus! - hőkölt hátra, mikor észrevette, hogy milyen közel áll hozzá a lány. Épp hogy pár centi választotta el őket egymástól, ami csak még jobban megnehezítette Nathan tűrőképességét.
Hoop tudta jól, hogy zavarba hozta a legjobb barátját, ami valljuk be, eléggé tetszett neki. Nem igazán volt az a fajta lány, aki szereti megmutatni az adottságait, ellentétben a legtöbb osztálytársával. Inkább választotta a könyvtár csöndjét, ahol nyugalomban tudta bújni kedvenc köteteit, vagy éppen a parkban ült és dolgozott az egyik dalán. Az osztálytársaihoz hasonlóan Callie is szöges ellentéte volt neki. Nem is csoda, hisz míg Callie a park padjait rongálta ás fejlesztette ki a jobbnál jobb figurákat, amiket gördeszkán lehetett csinálni, addig Hoop a gitárján játszott, és már kitudja hányadik kottás lapot használta el.
Csibészesen elmosolyodott és közelebb lépett a megszeppent fiúhoz.
- Mi a baj? - kérdezte ártatlanul, megrebegtetve szempilláit. Nathan nyelt egy nagyot, majd beszédre nyitotta a száját:
- Semmi... izé tudod... szóval -dadogott össze vissza - Aj! Nem tudnál felvenni legalább egy pulcsit? -nyögte ki végül.
Hoop kikerekedett szemekkel nézett rá, majd kitört belőle a röhögés. Prüszkölve nevetett, míg végül le nem rogyott a házuk előtti lépcsőre. A hasát fogta és a könnyeit törölgette.
- Ez egyáltalán nem vicces! - fakadt ki a fiú - Tudod, hogy én vagyok a legjobb barátod, de akkor is! Nem áll szándékomban pucéran látni téged, főleg nem az utca kellős közepén este fél tizenegykor.
- Most ezzel azt akarod mondani, hogy csúnya vagyok?! - tettetett felháborodást a lány. Összefonta maga előtt a kezeit és durcásan nézett fel a fiúra, aki csak megforgatta szemeit, majd egy nagy mosoly kíséretében helyet foglalt Hoop mellett.
- Nem így gondoltam - bökte gyengéden oldalba a még mindig sértett lányt.
- Akkor? - vonta fel kérdőn a szemit.
- Ahj! Olyan vagy akár a nővéred - sóhajtott - Önfejű!
- Ha szidni akarsz legalább mondd a képembe! - hallatszott egy dühös kiáltás az emeleti ablakból.
Callie vidáman vigyorgott a meglepődött párocskára. Kezében egy hatalmas adag pattogatott kukoricát szorongatott és valósággal tömte vele a fejét és csámcsogva kiabált nekik.
- De ne izgulj nem sértődtem meg, csak ne merj még egyszer ehhez a kottapatkányhoz hasonlítani, mert áthajtok rajtad a deszkámmal. - fenyegetőzött. - Ja, és megjegyezném, hogy ilyen béna alakítást még nem láttam! Nyálasak vagytok! - köpte a szavakat és öklendezést szimulált. - Mindjárt szivárványt hányok tőletek!- Héé! -emelte fel a mutató ujját Hope a testvérére - Tűnj innen!
- Jó úgyis van jobb dolgom, mint ez a szappanopera amit lenyomtatok. - fintorgott, majd becsapta az ablakot, így Hope ismét a fiúnak szentelte minden figyelmét és dühét.
- Visszatérve hozzád! Bármi lehetek, de a nővéremmel nem hasonlíthatsz össze. Egy kicsit sem hasonlítunk egymásra és nem szeretnék többet beszélni erről! -zárta le gyorsan, majd a távolba meredt. Fogalma sem volt, hogy mit tudna most mondani a mellette ülő fiúnak. Fát neki, hogy összehasonlította a testvérével, de tudta, hogy nem volt szándékos. Mégis megbántottnak érezte magát. Soha nem szerette mikor mással mérték össze, főleg ha a testvéréről volt szó.
- Bocsi, nem akartalak megbántani -törte meg végül a csendet Nat. Hoop felé kapta a fejét és elmosolyodott. Tudta, hogy most miatta érzi rosszul magát a fiú, pedig különösebb oka nem volt a megbánásnak.
- Nincsen semmi baj. Tudom, hogy nem direkt csináltad és nem is haragszom -szólalt meg Hoop -Látod?! -villantotta a fiúra egy 200 wattos mosolyt. Nathan jóízűen felnevetett, majd szorosan magához ölelte a lányt.

- Olyan bolond vagy -súgta a fülébe vigyorogva.
- Tagadtam én ezt valaha is? -húzódott el tőle Hoop, majd a fiú vállára hajtotta a fejét; úgy kémlelte a csillagos eget. Emlékszel mikor még kisgyerekek voltunk mindig azt játszottuk, hogy űrhajósok vagyunk és majd egyszer tényleg kijutunk az űrbe? -mutatott fel az égre -Akkoriban még hittem is benne...
Zavartan nézett rá a fiú.
- Most nem hisze, hogy egyszer ki fogunk oda jutni?
- Pff! -mordult fel -Nem vagyunk olyan helyzetben, hogy megengedhetnénk magunknak egy ekkora utazást -kuncogott fel Hoop -Meg aztán ki vigyázna az én földhöz ragadt családomra?
- Ha csak ezen múlik, akkor azt szívesen elintézem -vont vállat Nathan.
- Mindig is szerettél álmodozni, igaz? -nézett rá kedvesen a lány.
- Csak ha te is benne voltál... -suttogta elhal hangon a fiú.
- Hm? -ráncolta a homlokát Hope -Nem értettem, mit mondtál?
- Semmi, semmi. Nem fontos! -legyintett Nat.
Ismét beállt közéjük a csend, de egyáltalán nem volt zavaró. Mind a ketten a gondolataikba merültek és az égre tapasztották szemeiket. Néha-néha Hoop összekoccanó fogait lehetett hallani, de ezen kívül teljes volt a csend az utcában.
- Fázol? -fordult felé Nat -Tessék, vedd ezt fel! -vette le magáról a pulcsiját, majd Hoop vállára terített.
- Köszi -húzta össze magán a fiú illatát magában hordó meleg ruhadarabot, majd mélyen beszívta azt a jellegzetes illatot, melyet már évek óta ismert. -gy új dalon dolgozom, szeretnéd hallani? -bökte ki nagy nehezen Hope a már régóta benne kavargó kérdést.
- Persze, szívesen! -csillant fel Nathan szeme.

I’m just an ordinary girl,
With some lovely curl,
Not a bright deep sea pearl,
So I don’t need any earl,
But you’re not just a boy,
Who is sometimes relly annoy,
I have a heart, I’m not a toy,
Not a thing that you can destroy.

Becsukta szemeit és átadta magát a dallamnak. Az egész dal róla szólt; teljes szívéből énekelt a fiúnak, aki ezt maga is észrevette.Tátott szájjal hallgatta a lány énekét, itta minden egyes szavát. Nem akarta, hogy végelegyen, örökké ennek a varázsnak a hatása alatt akart élni.

I love you but I have no reason why,
I will do it, until the day I die,
I see my heaven in your eye.

I open my heart for you,
Not because your eyes are blue,
I can trust you, I knew,
Our love will never be blow
From time to time it will grow.

Vett egy mély levegőt mielőtt befejezte volna az egész dalt. Vetett egy gyors pillantást az elbűvölt fiúra, mire mosolyognia kellett. Soha senkiből ne váltott még ki ilyen reakciókat. A nővéri mindig lefikázta a dalait, az anyja meg soha ne ért rá, hogy legalább egyet is normálisan végighallgasson.  Az apjánál meg már nem is próbálkozott. Így maradt neki Nathan aki minden egyes dalnál tátott szájjal figyelte őt.

I love you but I have no reason why,
I will do it, until the day I die,
I see my heaven in your eye.

My hand touch the skyline,
As the Sun over us will shine,
We will get far as the Rhine,
You should be forever mine,
So will you be my Valentine?

Énekelte el az utolsó sorokat is, majd lehunyta a szemét és várt. Várta a kritikát, mely már oly sokszor tette őt boldoggá.
- Huh! -nyögte Nathan -Mi a címe?
- Destined Love.
- Ez egyszerűen fantasztikus volt! Talán nem mondok újat, ha azt mondom imádtam!-áradozott a fiú.
- Köszönöm -fogta meg a kezeit a fiúnak -Viszont most jobb ha megyek, mert már elég késő van és nem szeretnék még jobban megfázni.
- Oké, persze. Menj nyugodtan! -állt fel Nat, majd a kezét nyújtva, felsegítette a lány is.
- Akkor én most megyek -intett a fiú és elindult az utca vége felé.
- Nat! -kiáltott utána Hoop -Nem felejtettél el valamit? -nézett rá vigyorogva, de látva a fiú értetlen fejét csípőre tette a kezét és mérgesen monda: -Hát a jóéjt puszi! Hogy voltál képes elfelejteni? -hüledezett. Nathan csak megrázta a fejét és mosolyogva sétált vissza a mérges lányhoz.
- Aludj jól! -súgta a fülébe -És álmodj szépeket -puszilta őt homlokon, majd végleg elment.

~~~

Callie egy hatalmas pattogatott kukoricás tállal a kezében az ablakpárkányon ücsörgött és várta az előadást. Számára ez olyan volt mint a sok bölcs, művelt embernek a színház agy az opera, de ő nem volt művelt bölcs meg végképp nem, inkább ravasz volt és ördögi. Valósággal tömte a pofájába a hizlaló nasit és várt. Nemosokára meglátta a szitkozódó testvérkéjét, aki az ablak előtt mászkált és próbálta megtalálni az elkószált ruhácskáit. Erőlködnie kellett, hogy elfojtsa az ördögi kacajokat, amik a torkát marva akartak kitörni onnan, mikor ikre a földön kezdett csúszni mászni.
- Kellett volna egy kamera is! - csámcsogta. - Legközelebb majd azt is hozok!
De a legjobb rész csak akkor jött, mikor valaki megállt a ház előtt. A lány nem látta az arcát, mivel egy pulcsit viselt, aminek kapucnija árnyékot vetett az arcára és eltakarta azt. De nem is számított, mindenféleképpen megalázó és kellemetlen szituáció várt az ő szeretett nővérére, amin a lány ismét kuncogni kezdett. És mikor vádaskodni kezdett, hogy kihívja a rendőrséget az volt a habos torta tetején a cseresznye. Mondjuk Callie jól ismerte a zsarukat, elég gyakran találkozott velük. A deszkások bandákban lógnak így elkerülhetetlenek néha a kisebb utcai megütközések a legjobb parki helyekért és ugratókért. Nem egyszer vett már rész ilyen balhékban, így gyakran került a hűvösre a haverjaival és az ellenséges banda tagjaival a rácsok mögött is tovább balhéztak, de mindig megúszta egy enyhe figyelmeztetéssel, ahogy többnyire a többiek is. Néhány rendőrrel már mondhatni baráti kapcsolatba került a sok találkozás miatt. De most ez kicsit sem érdekelte, inkább kacagott a műsoron, hogy a kis testvérkéje kínosan be fog égni, de a mosoly lefagyott az arcáról, mikor a fiúról kiderült, hogy Nathan az, Hope nagy haverja. Tulajdonképpen az egyetlen haverja.
- Te idióta barom - sziszegte. - Elrontottad a szórakozásomat! - dühöngött halkan, de azért tovább hegyezte a füleit, hátha meghall valami fontos információt, amit még a későbbiekben felhasználhat a testére ellen.
De helyette vérig sértődött, mikor a fiú önfejűnek nevezte és teljesen kikelt magából, kilépve az álcájából.
- Ha szidni akarsz legalább mondd a képembe! - kiabálta - De ne izgulj nem sértődtem meg, csak ne merj még egyszer ehhez a kottapatkányhoz hasonlítani, mert áthajtok rajtad a deszkámmal. Ja, és megjegyezném, hogy ilyen béna alakítást még nem láttam! Nyálasak vagytok! - kiabálta, majd lenyomott még egy kör ugatást a testvérével és szó szerint bebaszta az ablakot.

- Idióta, idegesítő, kottapatkány! Minek jött ide? Már semmi keresnivalója nincs itt! - puffogott magában.

Alig telt el két perc, mikor a telefonja megcsörrent. Egy pillanatot várt, mielőtt felette volna és táncolt egy kört a legújabb heavy metal számra, majd felvette.
- Csá Ty...- üvöltött bele a hangos ricsaj után. - Miért zaklatsz ilyen későn? Már rég aludnom kéne. A jó kislányok ilyenkor már alszanak! - halkult le és elbűvölően mondta.

- Aha, de te minden vagy csak jó kislány nem! Inkább egy nősténydémon! - kacagott a vonal túlvégén.

- Jajj ne bókolj nekem! A végén még elpirulok - vihogott. - De most komolyan! Miért zaklatsz ilyenkor?!

- Nem hívhatom csak úgy fel a legjobb haveromat? - kérdezte.

- Na köpjed, mit akarsz? - látott át rajta azonnal a lány.

- Mi volt az a kiabálás nálatok ma délután és most pár pillanata? Az utca túlvégéig hallottam - kíváncsiskodott.

- Á semmi érdekes, csak a drága egyetlen cukorfalat testvérem beköltözött a szobámba! - dühöngött, majd cifra káromkodások sorozata követte, mígnem elért a nemrég megtörtént szappanoperába illő "Nathan megérkezik és elrontja a szívatásomat" jelenethez.

- Á értelek! De figyelj, csak hozd azt a nőies formádat, amilyen általában vagy és holnapra menekülni fog mellőled!

- Ha ha ha! Ezzel sokat segítettél! Mellesleg árad belőled a kedvesség! - morgolódott.

- Jajj, nehogy már komolyan vedd! Csak viccelek! - mondta nevetve, majd suttogva folytatta. - Basszus! Most mennem kell! Csácsá! - szakította meg a vonalat, mielőtt a lány egyáltalán válaszolhatott volna.

A lány egy nagyot sóhajtott. Szomorú volt és szokatlanul nagy teher nehezedett most a vállára, a rég eltemetett emlékek ismét nyomasztani kezdték őt. És mindennek Lucas volt az oka. Miatta történt mindez.

- Minek jöttél te is ide? - suttogta az éjszakába. - Miért pont most? Miért ennyi idő után?!

Már egy év eltelt azóta, hogy...Liam óta, de a lány még mindig nem heverte ki. Azóta is a teher nehéz lepelként nehezedett a vállára és évről évre csak nehezedett és mélyült a lelkén ejtett seb. Pedig már kezdte azt hinni, hogy túllépett rajta és erre megjelent ez a fiú, aki annyira hasonlít rá. Az a mosolygós barna szem, rakoncátlan haj, csibész mosoly. Mindenben rá emlékeztette a lányt és ahogy felidézte őt, annyi idő után ismét könnyek szöktek a szemébe. Pedig megfogadta, hogy többé nem fog sírni, megígérte, hogy erős marad. Teljesen olyan volt mint ő, de mégsem ő volt. Nem lehetett mivel Liam... Nem, nem mondhatta ki, még nem olt képes elfogadni, egy év után sem. Azok után, hogy haraggal váltak el és...már nem tud bocsánatot kérni tőle, amiért megbántotta. Emésztette őt a bűntudat és semmit sem tehetett ellene.

Letérdelt az ágya mellé és alá nyúlva kihúzott egy nagy tárgyat az ágya alól. Liamra emlékeztette és ahogy azt nézte az elméjében ismét lejátszódott annak a szörnyű éjszakának az emléke, mikor Liam dühösen viharzott el a háza elől és ő hiába kiabált utána, hogy lenyugtassa, megmagyarázza neki a dolgot ő nem állt meg, csak rohant a vakvilágba, többé hátra sem nézve. Az volt az utolsó alkalom, hogy látta őt. Többé nem találkoztak, Callie mégsem tudta feldolgozni ezidáig az elvesztését, hogy elhagyta őt.

Dühösen törölte le az elszabadult könnycseppet a kézfejével és komolyságot erőltetett magára, majd azt a számara sokat jelentő tárgyat ismét elrejtette a szoba sötétjében, az ágya alatt, hogy senki nem találhassa meg és gyalázza meg Liam emlékét, mert csak ez maradt meg tőle és az a sok gyönyörű emlék róluk.

- Miért hagytál el? - suttogta, ahogy a párnájára hajtotta a fejét és lehunyta könnyes szemeit. - Hiányzol! - suttogta.

Magában egy lágy dallamot dúdolt, mielőtt az álom színes pillangója szempillájára nem szállt és elragadta őt a szobája sötétjéből, kiszakítva őt az emlékei fogságából és a vállára nehezedő teher alól és elrepítette egy szebb helyre, ahol nem fájt semmi.


Fú hát ennyi lenne. A végére még annyit, hogy az 1. picike rész én (Lora) a középsőt Fanni és a végét megint én írtam (meg azt a pici párbeszédet, amit Callie mond fanni részében). Ja meg a dal amit Hope énekel, hát az is az én művem... remélem azért tetszett és érthető benne a lényeg :DD Ja meg a végén Callie kis érzelmi része nem túl érthetetlen, mert gondolom senki nem tudja ki a fene az a Liam, de ne aggódjatok még nem nagyon volt róla szó, de a jövőben ki fog róla derülni néhány dolog és meg fogjátok érteni Callie érzelmeit és hogy miért lett olyan amilyet, de nem spoilerezek, így is sokat mondtam :DD
Na szóval, komiknak örülnénk :D
Cup-cup, xoxo (:

5. ~Girl Fight

Fú, sziasztok :DD Bocsánat a késésért, de megint egyedül dolgoztam, és így nem éppen könnyű. Remélem azért tetszikelni fog és kapunk egy két komit is :D Na jó ennyi duma elég volt. xoxo

A két lány dühösen trappolt be a házba anyjuk távozása után. Lökdösték egymást és egyre durvább dolgokat vágtak egymás fejéhez. A lépcsőnél rohanni kezdtek és azért verekedtek, hogy ki menjen fel elsőként. Teljesen úgy viselkedtek mint az óvodában a dedósok. Hmm, ja nem azok érettebbek ennél. Végül Callie egy deszkás ugrást utánozva valahogy átugrotta a lépcső korlátját és rohanni kezdett felfelé húgát hátrahagyva, aki azonnal nyomába eredt. Őrjítő hajsza következett a lány szobájáig. Mindketten futottak és csak futottak. Callie előnyben volt, így kihasználta azt mikor beért a szobájába és pontosan nővére orra előtt csapta be az ajtót, majd elfordította a kulcsot, hogy még véletlenül se tudjon bejönni. Húga kívülről elkezdte rángatni a kilincset.
- Engedj be! - kiabálta majd tovább ráncigálta a kilincset.
- Bocs, nem hallom mit mondasz! Túl hangos a zene! - kiabálta ki. - És ha nem tűnt volna fel be van zárva - tette hozzá mikor Hoop még mindig a kilincset nyomkodta le-föl.
- Te idóta! Nem is szól semmilyen zene! - kiabálta.
- De mindjárt fog! - mondta majd Hoop valami kotorászást hallott végül megszólalt valami undorítóan hangos és mocskos dolgokról éneklő rock banda száma.
- Kapcsold ki ezt a szart! - üvöltötte majd kezével az ajtóra csapott.
- Nem hallak! - jött a válasz.
- Kibírhatatlan vagy!! Ki kell pakolnom úgyhogy nyisd ki! - harsogta túl a zenét.
- Ott a kanapé - kiabálta egyszerűen. - Ide biztos nem jössz!
Hoop egy hangos, már-már artikulálatlannak mondható sóhaj, kiáltás egyveleget hallatott, majd mielőtt berúgta volna az ajtót és puszta kézzel kezdte volna fojtogatni nővérét távozott. Még mindig hallotta azt a ricsajt, amit nővére zenének nevezett és az agya fogaskerekei azonnal dolgozni kezdtek, hogy állhatna ezért bosszút.
- Hát ezt akarod? - kérdezte költőien. - Ha harc hát legyen harc! Majd meglátjuk ki bírja tovább!
- Elkényeztetett liba! - háborgott közben Cam is a szobájában. - Ide aztán be nem teszi a lábát!
Idegesen trappolt oda a HiFi berendezéshez majd kikapcsolta a zenét, ami már kezdett az agyára menni. Régen szerette a zenét, sőt inkább imádta, az volt a mindene. De most ha akár csak egy apró dallamot meghallott a szíve görcsbe rándult és ismét előtörtek a rég eltemetett emlékei, amiket próbált minden áron kiirtani magából, befedni mocsokkal, eldobni őket, de akárhogy igyekezett a szíve sajdult bele abba, hogy megtagadja a közös emléket. Nem tehette ezt meg, vele nem!

Végignézett a szobáján, nem éppen egy tipikus bájos, lányos szoba volt. A falak világosbarnák voltak, de tele voltak firkálva mindenféle idézetekkel és gondolatokkal. Deszkás képek és Tony Hawkos poszterek borították a szabad falfelületeket és gördeszkák. Körülbelül 5 gördeszka volt a falra erősítve, volt köztük ami törött volt, volt ami használt és ami teljesen új. Az egész szobában mindenhol gördeszkák hevertek, a sarokban a falnak támasztva, az íróasztal alatt, az ágy alatt, az ajtó mögött és az ajtó előtt is ha netalán bárki bejönne azonnal rálépjen és dobjon egy hátast. Fura volt, amolyan fiús kuckónak tűnt, de ha az ember jobban megnézte észre lehetett venni benne egy kis lányos bájt is. Lehet, hogy az ágy szét volt túrva, mert Callie soha nem ágyazott be és koszos, levetett ruhadarabok hevertek mindig a padlón, de volt néhány árulkodó jel. A deszkás képeken kívül volt egy két kép a falon, amiket Cami fényképezett és néhány rajz, amiket ő rajzolt, imádott rajzolni és fényképezni a gördeszkázás után a másik két kedvenc elfoglaltsága volt. Az ágya fölötti fal teljesen színes volt, tele volt mindenféle graffitikkel, szövegekkel idézetekkel és firkákkal. Az ágya hófehér volt és az eléggé széttúrt ágynemű is lányos, sötét színű és amit színes Peace jelek tarkítottak. Az ágyon színes pihe-puha pink párnák voltak. És volt még egy fehér puha szőrös szőnyeg is az ágy körül. De ami leginkább lányos énjére utalt az el volt rejtve, titok volt, senki nem látta és senki nem tudta hol lehet. Talán azt sem tudták, hogy ott van-e még egyáltalán, de ott volt. Ott rejtőzött a szoba sötétjében, árnyékba burkolózva, ott ahol senki nem keresné, ahol soha többé nem találja meg senki. A múltja egy része volt, amit elrejtett az árnyékban, elrejtve mindenki szeme elől.

Volt egy különös üres rész a szobában, ahol nem volt semmi, elég nagy rész volt, könnyedén lehetett volna bármit tenni oda, de az üresen állt. Callie megragadott egy gördeszkát és az üres részre gurulva kezdett ott mindenféle trükköt és ugrást csinálni a szobájában, a parkettán.
Közben Hope és az apja behurcolták a házba a lány cuccait. Föntről, valahonnan Callie szobája közeléből valami istenverte idegesítő kopogás hallatszott, mintha valamit a parkettához dobtak volna újra és újra.
- Mi a fene ez? - kérdez te a lány dühösen.
- Csak a nővéred, kialakított a szobájában egy deszkás részt és néha ott deszkázik - magyarázta, mire Hoop meglepődött.
- És te ezt hagyod neki? Téged nem idegesít? - háborodott fel.
- Te anyádat választottad, nekem ő maradt. És én mindent elkövetek, hogy boldog legyen és megkapjon mindent - mondta.
- De a házban deszkázik! Tönkreteszi a parkettát - háborgott. - És idegesítő!
- Hoop - állt meg lánya előtt és vállára tette a kezét. - Tudom, hogy anyád másként nevelt téged. Más szabályokkal, más korlátok között. Én sok mindent megengedtem neki és meg is fogok. És amíg te is itt vagy neked is meg fogok persze ha normális keretek között van!
- Normális keretek? Itt mi számít annak? Mert látom az nem, hogy a szobájában deszkázik!
- Majd ezt később megbeszéljük! Most menj pakolj ki! Majd felviszem a bútoraidat. - mondta.
- Oké, de Callie bezárkózott és bármennyire is könyörögtem nem nyitotta ki az ajtót.

Körülbelül fél órán belül kiharcolták, hogy Cam kinyissa az ajtót és bevitték Hoop dolgait. Callie paprikavörös fejjel bámulta és duzzogott.
- Nem fog beférni az ágya! Úgy tűnik maradt a nappali! - mondta tettetett csalódottsággal, de arcán gúnyos vigyor terült el.
- Te vak vagy? Ott egy csomó hely! - mutatott Callie gördeszkás részére.
- Mi? Nem! Oda nem rakod az ágyadat! - sipákolta. - Az a gördeszkának van kialakítva.
- Szóval azok a hülye deszkák többet jelentenek neked mint én? - kérdezte felháborodva.
Callie elgondolkodott. Gördeszka - tesó? Tesó - gördeszka. Majd nyugodtan azt válaszolta.
- Hát persze, hogy nem! Sokkal, de sokkal többet jelentenek mint te!
- Lányok, abbahagyni! 16 évesek vagytok, nem óvódások! - próbálta lecsillapítani őket az apa.
- De a deszkás helyemet nem adom! - szinte kiabálta. - Menjen a nappaliba!
- Mi a francnak neked egyáltalán a szobádba ilyen hülyeség? Egész nap a téren deszkázol, nem elég az? Két hetet kibírsz nélküle!
- Rendben - válaszolta dühösen. - De mivel ez az ÉN szobám, betartod a szabályokat, oké?
- Oké - válaszolta húga. - Miről van szó?
- Csak alvás miatt tartózkodhatsz itt! - kezdte.
- Rendben, amúgy sem szívnék veled egy levegőt önszántamból! - vágott vissza.
- A cuccaimhoz ne merj nyúlni! - sziszegte dühösen.
- Nem is kellenek, itt amúgy sincs más csak deszkák és olyan ruhák, amiket legrosszabb rémálmomban sem vennék föl! - kontrázott.
- Rendben, és az utolsó és legfontosabb, TILOS énekelni, gitározni vagy bármiféle zenét csinálni! - sziszegte.
Hope feje teljesen vörösre váltott és robbanni készült.
- Mi? - ugrott a hangja 2 oktávval feljebb.
- Az én szobám az én szabályaim! De a kanapé is kényelmes! - mondta az ártatlant játszva Cami.
- Rendben -  puffogott Hoop.

A két lány a ház legtávolabbi sarkaiba húzódva bírta ki az első napot. Callie a szobájában, az emeleten gubbasztott és azon törte a fejét, hogyan állhatna bosszút testvérén amiért a hülye ágya miatt nem deszkázhat. Közben fülsüketítően üvöltette a szörnyebbnél szörnyebb és ricsajosabb rock, heavy metal és még kitudja milyen a lényeg, hogy valami őrült katasztófálisan borzalmas zenét játszatott le a zenelejátszón, csoda, hogy még nem robbant föl. Hoop a földszinten, a nappali kanapéján ült és bőszen írogatott valamit, azaz próbált volna. A kezében tartott dolog valami kottaféleségnek nézett ki, hangjegyek és valami szöveg is volt rajta, de az egész egy káosz volt. Rengetek firka, többszörös áthúzás és javítás tarkította. A lány dühös volt, nem tudott írni, mert a nővére beteg zenéje az egész házat remegtette olyan erővel üvöltött. Próbálta a nővérére fogni, de legbelül tudta, hogy nem...alkotói válságba került, pedig éppen élete főművét igyekszik megírni.
- Ez az egész Callie hibája! -  csapta le a jegyzeteket az asztalra. - Így nem lehet alkotni!
Újra és újra nekikezdett, hogy átírja az alkotást, de minél többet próbálkozott úgy romlott annak a minősége is, így egy idő után feladta, mikor már egy értelmetlen maszlagot kapott egy dal helyett, ami meghozná neki a várva várt elismerést.

Mikor feladta, dühösen fújtatott egyet majd a jegyzeteit majdnem a falhoz vágta, de végül sikerült visszafognia magát és felmerészkedett az ellenséges területre azaz Cami szobájába. Óvatosan kopogott be, de a nővére nem hallhatta, mivel még mindig az a ricsaj üvöltött nála, amit ő zenének nevezett. Mikor nem kapott választ kicsapta az ajtót és egy nem várt látvány fogadta. Tudta, hogy a nővére deszka megszállott és gyűjti és ő maga szereli meg őket, ha tönkremegy bennük a csapágy vagy az a cuccok ami a kerekeknél vannak, de azért az túlzás, hogy a szoba közepén ujjá élesztő műtétként kezeli egy gördeszka összerakását.
- Tarts még ki! - beszélt magában. - Gyerünk kicsikém ne add fel! Megmentelek!
Hoop az ajtóból meghökkenve nézte a skizofrén jelenetet, amit a nővére és a gördeszkája alakított. Szinte beleillett volna egy latin szappanoperába olyan átéléssel csinálta. Az ajtóban álló lány egy pillanatra úgy érezte, hogy diliházba került az őrültek közé és a legőrültebb beteget kapta szobatársnak. Az ájulás kerülgette, ahogy belegondolt abba, hogy még legalább két hónapot kénytelen lesz vele egy házban eltölteni.
- A műtét sikeres volt - jelentette ki a földön ülő lány, majd letette a csavarhúzót és a többi alkatrészt és felemelte a deszkát. - Olyan gyönyörű lettél.
- Te most komolyan ahhoz a fadarabhoz beszélsz? - kérdezte Hoop, miközben úgy nézett a testvérére, mint valami értelmi fogyatékosra.
- Igen! Miért? Talán zavar? - kérdezte anélkül, hogy hátrapillantott volna.
- Nekem mind1! Felőlem akár egy kődarabbal is folytathatsz értelmes párbeszédet, csak nem tudtam, hogy skizofréniát diagnosztizáltak nálad!
- Nem vagyok skizofrén, sem autista, semmi ilyesmi, nem mintha bármi bajom lenne velük. Csak veled van bajom, de veled nagyon! Rohadtul elegem van belőled! - tört ki Cam.
- Nekem is belőled, elhiheted! - kezdett bele Hope is - Te csak azt hiszed körülötted forog a világ! Egy kibírhatatlan, önfejű, makacs idióta vagy! Szerinted én élvezem, hogy téged pesztráljalak? Te vagy az idősebb mégha csak rohadt 10 perccel is, de akkor is! Neked kellene felelősségteljesen viselkedned, nem nekem. Téged csak a hülye, csöves barátaid érdekelnek, meg a legújabb deszkák! Az egész családod nem érdekel csak az, hogyan baszod el a jövődet!
- Te meg ne oktass ki! Azt hiszed csak úgy besétálhatsz az életembe, tanácsokat osztogathatsz, parancsokat, hogy mit kellene tennem és mit nem?! Beleszólsz a dolgaimba, amikhez egyébként semmi közöd és próbálsz úgy tenni, mintha semmi sem történt volna! De igenis történt! Megváltoztunk! Te is és én is! Már nem vagyunk gyerekek, nem vagyunk sziámi ikrek, nem vagyunk összenőve! Nincs szükségünk egymásra! Inkább menj és írogasd a kis kottáidat, a cuki kis hangjegyeidet, meg énekelgessél a zuhanyzóban, DE ENGEM HAGYJ BÉKÉN! - kiabálta.
Hope próbált nyugodtságot erőltetni magára, hogy legalább egyikük tiszta fejjel tudjon gondolkodni és ne szabaduljon el a pokol.
- Hát tudod mit? Lehet azt is fogom tenni - kiabálta majd kiviharzott a szobából és utána csak hangos lépteit és a fürdőszoba ajtajának csapódását lehetett hallani.
Hát ha harc hát legyen harc! A háború elkezdődött, gondolták.
A földszinten az apuka a fejét fogva hangosította fel újra és újra a Tv-t, hogy elnyomja a fönt vitatkozó lányok hangos vitáját. Tisztán hallotta minden szavukat, minden mocskot, amit egymásra mondtak, de nem akart beleavatkozni. Magas, nem éppen vézna, izomtalan ember volt, de két dühös tinilány közé, akik szerinte tigrisként cincálták egymást darabokra, öngyilkosság lett volna a részéről beleavatkozni, ezért inkább csak egy párnába temette az arcát, hogy elnyomja a hangos káromkodásokat és a többi nem túl kedves szót amit a lányai egymáshoz vágtak. Remélte, hogy csak szavakkal dobálóztak, mert hallott egy két hangos zörejt is amiből azt sejtette a lányai lehet egymásnak ugrottak és bunyó van az emeleten, de nem avatkozott bele. Pár perc után minden elhalt és csak a Tv-ből kiszűrődő hangokat lehetett hallani, miszerint a férfi kedvenc csapata vesztésre áll.

By: Lora

Totál káosz, mintha magamat és a nővéremet látnám, csak mi szó szerint egymásnak is ugrunk. Fú mi is ilyenek vagyunk? Mint két gyerek? Áhh na jó, komiknak örülnék :DD

Cup-cup♥

4. ~Crazy Ideas

Sziasztok! Megérkeztünk!!! Kellemes olvasást!

Hoop idegesen trappolt végig a forgalmas utcán. Nővérével való veszekedése miatt bárkit képes lett volna megfojtani. Alig várta, hogy haza érhessen és mindent kitálaljon az anyjának.
Az utcájukba érve megtorpant a legelső ház előtt és összevont szemöldökkel figyjajjelte a nagy teherautót, mely az ő házuk előtt parkolt. Esze azt sugallta neki, hogy azonnal siessen oda, de mintha földbe gyökerezett volna a lába. Nagy erőfeszítések árán végül megmozdult és sietve szedte lábait, míg be nem rontott az ajtón. Szó szerint feltépte azt.

~~~

- Anyu! - kiáltotta el magát. - Anyu! - ismételte meg hangosabban, sürgetőbben, mikor nem kapott választ.

Valahonnan, talán az egyik emeleti szobából halk, mozgásra utaló hangok szűrődtek ki, ezért a lány nem késlekedett tovább, feltrappolt az emeletre és dühösen csapta ki a szobája ajtaját, ahol meg is találta az édesanyját.

- Jajj - kiáltott fel a nő, mikor az ajtó kivágódott. - Megijesztettél!

Hope zavartan nézte, ahogy az anyja szinte teljesen kiürítette a szobáját.Eltűntek a bútorok, a fehér íróasztala, az ágya, a fésülködőasztalkája a szekrényei, minden.Az apróbb, fontos kis kacatokat pedig nagy barna dobozokba pakolta, amik már ellepték a szobát, ami most olyan üresnek és lakatlannak tűnt, hogy eltűntek belőle Hope cuccai.

- Mi a francot csinálsz? - nyögte ki nagy nehezen.

- Sajnálom kicsim, de én is ma tudtam meg, hogy sürgősen el kell utaznom egy üzleti útra Londonba- magyarázott. - Holnap indulok.

- És voltam már egyedül egy-két napig, nem nagy cucc!

- Tudom, de ez most más! Ez nem csak egy pár napos utazás lesz. Egy fontos üzlet miatt kell elmennem és nem valószínű, hogy 2 hónap előtt hazajönnék.

- Mi? - kérdezte a lány, de annyira meglepődött, hogy a hangja sikításhoz hasonlított. - És ezt...te most...ezt mikor akartad közölni velem? És most velem mi lesz? -kérdezte majd elmosolyodott. - Azért pakoltad ki a szobámat, mert én is megyek veled?

- Nem, nem ezért. Amíg távol leszek apádnál fogsz lakni! Úgyis rég voltál már nála többet mint pár perc, rátok fér már egy kis apa-lánya időtöltés, vagyis apa-lányai.

- Nemnemnemnemnem! - kiabált a lány. - Ezt nem teheted! Nem akarok Callie-vel együtt lakni!

- Miért? Régen olyan jól kijöttetek! Őt is rég láttad, legalább ismét jóban lesztek majd - próbált érvelni a nő, de lányát kevés sikerrel tudta meggyőzni.

- Nem, Callie és én teljesen mások vagyunk. És ő egy felelőtlen, makacs, önfejű, bajkeverő, akit semmi nem érdekel! A végén még elront engem is!

- Ne beszélj így róla, ő csak nem annyira kedves és művészi, mint te, ettől még nem bajkeverő.

- De igen az! Holnap Harper tanárnő fel fogja függeszteni, ha nem megy be az igazgatóiba reggel, mert ma is a folyosón deszkázott, fellökte Mrs. Harpert és simán otthagyta elterülve a földön!

- Te jó isten! Korábban is volt már ilyen? - Hope bólintott. - Apád tud erről? - ismét bólintás jött válaszként. - És nekem miért nem szólt erről? Jogom van tudni, ha a lányom így viselkedik!

- Látod?! Ezért nem szabad odaköltöznöm, a végén még én is olyan züllött leszek mint ő! El fognak rontani!

- Majd beszélek én az apád fejével és Callievel is elbeszélgetek az alapvető illemszabályokról! És sajnálom Hoop, de már nem tudok mit tenni, reménykedjünk benne, hogy te leszel hatással a nővéredre nem pedig ő rád.

-De ez akkor is igazságtalanság! Miért nekem kell szenvednem? Az anya együtt érzően nézett kétségbeesett lányára, de nem tudott mit tenni.

-Sajnálom, de nincs más választásom. Oda költözöl és erről nem nyitok vitát. -fejezte be a pakolást, majd kiment a szobából.
Hoop bambán bámult anyja után, aki megpecsételte sorsát. Dühösen fújtatott majd egy artikulálatlan hangos üvöltést hallatva nagy erővel belerúgott az egyik földön heverő dobozba, aminek tartalma emiatt kiborult. Csak néhány régi holmi volt benne. Egy-két kép és gyerekkori kacat, amiknek már csak érzelmi értéke van, néhány régi rajz és jó pár fotóalbum.
- A francba - szólalt meg dühösen, majd haragosan elkezdte összeszedni a szétszóródott dolgokat és visszadobálni a dobozba.
Közben belenézett néhány fotóalbumba. A legtöbbjükben kisgyermekkori képek voltak amik Calliet és őt ábrázolták. Vidáman mosolyogtak a kamerába és ölelték egymást. Szerették egymást, igazi testvérek voltak. Hoop nevetve lapozta végig az albumokat. Mosolygott, ahogy végignézte a közös karácsonyi képeket, a szülinapokat, nyári és téli képeket, amik még akkor készültek, mikor a szüleik még együtt voltak. Mosolyogva visszapakolta az albumokat, de talált néhány képet, amik az a doboz legalján hevertek és felkavarták az érzelmeit. Néhány képen Callie egy gitárral pózol és játszik rajta. Két éve készült képek voltak, pár héttel azelőtt készültek, hogy Callie minden ok nélkül hirtelen abbahagyta és többé gitár közelébe sem ment, sőt megvetett minden zenét, pedig annyira tehetséges volt.
- Callie, mi történhetett veled? Annyira megváltoztál - kérdezte magától a képeket szorongatva.
Továbblapozta a képeket és talált néhányat, ami még az előzőknél is sokkolóbbak voltak. 2 évvel ezelőtti képek, ahol éppen versenyeken van. Ugrál, spárgázik és még mindenféle gimnasztikai mutatványt művel. A közönség tapsol a kis Hope pedig vidáman nevet a kamerába az aranyérmet szorítva. Callie-nek igaza volt egy valamiben, neki tényleg nincs joga kioktatni őt, mivel ő is abbahagyta azt amit a legjobban szeretett, de neki legalább volt rá jó oka, nem csak úgy feladta. Egy nagyon sóhajtott, majd felmarkolta a képeket és bevágta a dobozba.

Callie dühösen szitkozódott, kiabált és összefüggéstelen szavak segítségével próbálta elmagyarázni a mellette haladó ertetlen fiúnak miért ideges és mi történt két perccél korábban. Megállás nélkül csak magyarázott a fiúnak, akinek fogalma sem volt róla miért húzta föl magát ennyire a lány, de rákérdezni sem mert, mivel félt, hogy a végén meg szó szerint leharapja a fejét.

Callie fel-alá járkált, miközben belerúgott mindenbe, ami az útjába került és panaszkodott.

- Öntelt, okoskodó, idegesítő - sorolta a lány a választékosabb szitokáradat után. - Azt hiszi jobb mindenkinél és hogy joga van megmondani mit kellene csinálnom és mit nem. Beleszól a dolgaimba, pedig fogalna sincs róla mit miért teszek - fakadt ki. - Pont ő mondja aki szintén feladta az álmait. Nincs joga kioktatni!

- Lehet, hogy csak jót akar neked... - próbálkozott a fiú, de ettől a lány még nagyobb haragra gerjedt, amit most ellena irányított.

- Fogd be! - szólt rá a lány. - Fogalmad sincs róla mi ez az egész, nem értesz te semmit. Nem tudod mi volt vagy van köztünk - fakadt ki Cami.

- Jól van nyugi - emelte fel védekezően kezeit Lucas. - Csak segíteni akartam - mondta, majd felsóhajtott. - Figyelj, lehet, hogy semmit nem tudok rólad, az életedről, a családodról vagy bármiről, de azt tudom, hogy meg kellene becsülnöd a testvéredet, amíg melletted van.

Lucas csak bámult a lanyra, remélve, hogy felfogta és megértette a mondandóját. Callie még mindig dühösen mászkált körbe-körbe. A fiút egy feldúlt hercegnőre emlékeztette, aki a toronyszobaban duzzog. Egyszerre volt bájos és elragadó, de makacs és önfejű is. Nem akarta, hogy a lány azt élje át, amit neki kellet.

- Figyelj! Inkább most menj haza, nyugodj meg és holnap beszéljétek meg ezt az egészet.

- Megbeszélni? - kérdezte gúnyosan. - Abból az lesz, hogy megint egymás torkának esünk. Az lesz a legjobb, ha hagyon a fenébe és elkerülöm, ahogy mindig. Kösz a segítséget Lucas - mondta majd távozott.

- Én nem így értettem... - kiabálta utána, de feleslegesen mivel Cam már elment. - Makacs egy nőszemély - jegyezte meg magának.

Callie keresztülsietett a parkon, végigment egy főúton majd balra befordult egy mellékutcába, amin végigrohanva megtorpant a 26-os házszámú ház előtt.

- Mi a franc folyik itt? - kérdezte mikor a ház előtt álló teherautóra bámult.

- Hoop! - sziszegte dühösen, mikor meglátta testvérét dobozokat pakolni. - Te meg mi a jó büdös francot csinálsz itt? - sietett oda hozzá.

- Neked is szia, megint - válaszolta flegmán. - Képzeld ideköltözök - közölte tettetett mosollyal. - Én is örülök neki, elhiheted.

- Na azt már nem! - kiabálta Cam, majd kikapta a dobozt a testvére kezéből és visszadobta a teherautóba. - Ide aztán nem jössz - kezdte visszapakolni az eddig kipakolt dibozokat is.

- Hidd el nálad bármi jobb lenne, de sajnos te jutottál. Nincs más megoldás -kezdte isnet lepakolni a dobozokat, amiket nnővére azonnal pakolt is vissza. - Hagyd már abba - kiáltott rá egy idő után.

- Nem! Te hagyd abba!

- Lányok! Mindketten abbahagyni! - jelent meg a két szülő az ajtóban. - Ez a téma lezárva! Hoop itt fog lakni egy ideigeés ajánlom, hogy békében megférjetek vagy bajok lesznek, mivel egy ideig kénytelenek lesztek egy szobában lakni 

- Mi? - törtek ki egyszerre. - Na, azt már nem! - folytatta Cam. - Épp elég szívás, hogy egy házban fogunk lakni, de nem vagyok hajlandó egy levegőt szívni vele. A szobámat bem adom!

- Ez van lányok, így lesz és kész! A vendégszoba felújítás alatt van. Meg 1-2 hét és elkészül, max 2 hetet kell kibírnotok - magyarázott az apa.

- Ott a kanapé! - köpte Callie a szavakat. - Jó neki az.

- Nem, elég volt! Egy szóba és kész, nincs vita - üvöltötte az anyuka. - Nekem indulnom kell. Nagy ölelés lányok - mondta mire azok odavánszorogtak és megölelték.

Utána morgolódva, még mindig egymástszidva, de bevvánszorogtak a házba. Egy pillanat sem telet el, de már kiabálás hangjai szűrődtek ki.

- Sok sikert! Ajánlom, hogy figyelj rájuk! Ha így folytatják itt elszabadul a pokol, meg jó, hogy nem leszek itt - mondta a nő. - Ja és Hoop mondott egy-két dolgot Callieről. Meg kellene nevelned, eléggé vad és züllött lett - mondta, majd beszállt az autójába. - Ó, és ha a lányomnak bármi baja lesz, akkor ígérem, hogy megbánod. Ne merd tönkretenni. Okos, felelősségteljes lány, remélem ő mutat nektek példát nem fordítva. Megbánod ha megrudom, hogy rosszra nevelted - fejezte be és a gázrá taposott. - Kellemes időtöltést nektek. Puszika - szólalt neg, majd elhajtott.

A férfi renenykedve bámult a nő után abban reménykedve, higy visszajön és közli, hogy csak egy rossz vicc volt. Tudta, hogy élete legkeményebb 2 hónapja elé néz.

By: Fanni és Lora

Fuu és ennyi lenne. Az első pár mondatot, a 3 hullámvonalig Fanni a többit én azaz Lora írta. Komiknak örülnénk. Ja és meg annyit, hogy a kövi részek bizonyára késni fognak, mivel mindkettőnknek gondjai adódtak a gépével. Ezt is telefonon pötyögtem be... Puszika <3

3. ~Shadow of The Past

Drága Olvasóink!

Igen tudjuk, kicsit késtünk a résszel, de azért megérkezett. A komiknak örülnénk, még ha csak egy két szó, abból is tanulunk.Szóval, ha tetszett, dobj egy komi ha pedig nem akkor is plíz :DD hihihi, persze csak ha szeretnéd, hogy fejlődjünk belőle.

Callie vidáman deszkázott a parkban a haverjaival, mint ahogy általában a délutánjait, néhanapján délelőttjeit töltötte. Néha még az iskolába sem járt be, helyette idekint őrjöngött. Nem volt benne semmi szóra érdemes. Ha esett, ha fújt, ha dörgött az ég, ha szakadt a hó, ő mindig itt volt. Ettől semmi nem tántoríthatta el. Mégis, ez a mai ütközés a goundon feszültté tette. Ennek oka pedig az új bandatag volt, akivel a többiek azonnal összehaverkodtak, Callie viszont meghúzott egy határvonalat, és távol maradt tőle.
Máskor könnyedén elfogadta, és megszokta az új helyzetet és pár perc alatt a legnagyobb spanokká váltak volna, most viszont valami más volt. Valami elpattant benne, és megváltoztatta a hozzáállását. Ezúttal viszont rossz érzése támadt. Folyamatosan rajta legeltette a szemét, nem csodálattal, inkább gyanúsan fürkészte őt. Maga sem értette miért áldozza rá az értékes figyelmét, de nem tudott ellene tenni.
Minduntalan hátrafordult, ha meghallotta a hangját. Kíváncsi volt ki szólt hozzá, mit válaszol, és miről beszélnek. Csak rá irányult a figyelme, és a kis világa betokozódott körülötte. Csak bámulta őt a szeme sarkából, néha viszont elengedte magát, és teljes testével felé fordulva bámulta. Valami határozottan zavarta őt. Volt benne valami, ami nem hagyta nyugodni. És egy kis hang motoszkált benne, nem hagyta nyugodni. Rá kellett jönnie valamire, csak azt nem tudta mire. Pedig ott rejtőzött a tudata legmélyén.
Nem tudott koncentrálni, minden figyelme rá koncentrálódott, és ez idegesítette. Rá kellett jönnie mi zavarja, hogy ismét nyugodtan deszkázhasson. Hiszen annyira csak ő járt a fejében, hogy képtelen volt az egyszerű ollie-n és annak változatain kívül mást megcsinálni. Lelépett a négykerekűről, majd megpattintva a kezébe kapta. Így csak lazán nekidőlt az egyik falnak, és onnan tanulmányozta tovább a zavaró tényezőt.
Csak nézte, ahogy mozog, végigkövette a szemével, ahogy végigsiklik egy padon, majd megindul a rámpák felé. Annyira ösztönösen fakadt belőle, látszott rajta, hogy nem gondolkodik mit csináljon, csak ment előre, és ha meglátott valamit ráugrott. Figyelte, az izmos alkatát, ahogy a végtagjai megfeszülnek, mikor egy újabb ugrást akar kivitelezni. Annyira könnyedén söpörte ki kócos haját az arcából, ha a szél belefújta. A mozgása annyira végtelenül laza, mégis könnyed volt. Aztán csak azt vette észre hogy őt nézi. A sötét szemek őt fürkészték. Ő pedig annyi mindent látott bennük kavarogni, egy egész élet történetét ki lehetett volna olvasni belőlük. Villantott rá egy mosolyt, olyat, hogy a lánynak végigfutott a gerincén a remegés, mintha villám csapott volna belé, úgy megmerevedett. Esze ágában sem volt viszonozni a gesztust. Kirázta a hideg, ahogy a vidám, kisfiús mosolyát nézte. Az elméje eldugott részéből előkúszott egy név; Liam.
Megtalálta! Rájött miért zavarja őt annyira, miért nem képes másra figyelni, csak rá. Hogy minduntalan miért csak ő jár a fejében. Mert a szíve hozzákötötte egy másik személy emlékéhez. Egy olyan emlékhez, melyet el akart nyomni. Hamarosan észrevette, hogy nem csak a mosolya, de az egész lénye rá emlékezteti. Egy olyan személyre, aki nagyon sokat jelentett neki, de már egy ideje nem az élete része. Valami földöntúli erő arra késztette a lányt, hogy hozzá hasonlítsa ezt az idegent.
Talán a testvére?! ötlött föl benne a gondolat, de hamar kirázta a fejéből. Nem, őket ismerte.
 Egyszerűen elvarázsolta őt a két fiú hasonlósága. Annyira bámulta a számára ismerős mégis idegen srácot, hogy észre sem vette, amikor Tyler mellé lépett.

- Hé Cam...figyelsz te rám? - hallotta meg végül a fiú sürgető hangját.

- Ja persze, mit is mondtál? - kérdezte és végül sikerült elszakítania a tekintetét a fiútól, akit eddig meredten bámult, mire a Ty felhorkant.

- Ja látom... - morgolódott. - Feszültnek tűnsz. Olyan arcot vágsz, mintha épp háborúba készülnél. - cukkolta a fiú, mire Callie vállba bokszolta. - Hé jólvan, nem piszkállak, de most komolyan! Úgy méregeted szegény srácot mintha a kivégzését tervezgetnéd.

- Mit is mondott, hogy hívják? - kérdezte egyszerűen. Ty furcsán méregette, határozottan gyanúsan viselkedett, a névmemóriája pedig sosem mondott csődöt.

- Lucas - válaszolta, mire a lány felvonta az egyik szemöldökét. - Ne nézz így rám, én se tudok többet! De ha ennyire tudni akarod derítsd ki magad! - mondta a fiú, majd finoman hátba veregette a nála 2 fejjel alacsonyabb lányt, mielőtt visszatért a deszkájához.

Cam elgondolkodott, végülis igaza van, miért ne beszélgethetne csak úgy el vele, mint egy haver, mint egy deszkás a deszkással. De miért érdekli őt ennyire ez a fiú? A válasz annyira egyértelmű volt, hogy szinte ott volt az orra előtt. A lány biztos volt benne, hogy Liam rokona. Nagy nehezen rávette magát és ellökte magát a faltól, majd elindult a srác felé, de egy nagydarab kigyúrt csávó állta útját.

- Héhé, hello cica, van gazdád? - kérdezte nagyképűen.

- Nem vagyok cica, seggfej! - válaszolta a lány, mire a csávó arcizmai megfeszültek és kiült rájuk a féktelen düh. Callie nem félt, tudta, hogy a parkban mindig van valami balhé és, hogy a haverjai ott vannak körülötte. Ha a csávó bármire készülne, előbb terítenék a földre, minthogy az megmozdulna, de ez most másként volt. A csávó egy pillanat alatt megragadta a lány karját, de mielőtt bármi komolyabb történt volna, az új srác, Lucas ott termett mellettük és durván kicsavarta a csávó karját, amitől az kénytelen volt elengedni a lány karját és hátrálni.

- Ha még egyszer a közelébe mersz menni kapsz a képedbe világos? - taszított rajta egyet, amitől a fickó megtántorodott és hátrált pár lépést, majd beletörődve a vereségbe megszégyenülve elballagott.

- Jól vagy?Minden oké? - kérdezte a srác, miközben a lány arcát tanulmányozta.

- Ja, kösz, de felesleges volt beleavatkoznod, egyedül is megoldottam volna - válaszolta a lány.

- Aha láttam, sokra mentél egy hosszában 2x és széltében 4x akkora ember ellen, ugye? - kérdezte, miközben felvonta az egyik szemöldökét.

- Ha nem szóltál volna bele, láthattad volna mire megyek ellene-vágott vissza a lány korántsem visszafogott hangnemben. - És különben is, nem is ismersz! Miért beszéltél úgy vele, mintha a a bátyám vagy a testőröm lennél?

- Akkor bocsáss meg nekem, amiért bele mertem szólni az ügyeidbe, többet nem fordul elő - kapta fel a vizet a fiú. - Gondoltam mivel egy deszkás csapatba tartozunk és a deszkások általában összetartanak és segítenek egymásnak, kedves lánynak tűntél, én csak nem akartam, hogy bajod legyen, mert annak a csávónak elég bűnöző feje volt, tele volt tetoválásokkal a karja és bűzlött az alkoholtól - hadarta el, majd látva a lány zavart tekintetét, megenyhült. - Figyelj, inkább kezdjük elölről oké? Lucas Dylan Haynes-nyújtott kezet a lánynak, aki zavartan, de elfogadta.

- Callie - nyögte ki, csak ennyit tudott mondani, az agya leblokkolt, a szíve összeszorult és a vére forrón száguldozott az ereiben, mikor meghallotta a fiú vezetéknevét.

Haynes! Liam rokona! A lány már eddig is sejtette a részletek mögött megbújt igazságot, de most a fiú szájából hallani, hogy igaza volt, sokkolóbb volt, mint gondolta. A gyanúja beigazolódott és Callie nem tudta eldönteni, hogy örüljön most ennek, vagy inkább szomorodjon el. A válasz magától értendő volt, mikor könnyek szöktek a szemébe és erőlködnie kellett, hogy vissza tudja őket tartani. Már majdnem két éve nem hallotta ezt a nevet és Liam családjáról sem és most hirtelen felbukkant ez a fiú és mindent összezúzott. Minden reményt, minden álmot mindent, ami eddig a teljes összeomlástól védte meg őt. Megjelent itt és újra megnyitotta a lány szívét, ami a szomorú emlék felidézése miatt ismét fájdalmas lüktetésbe kezdett. Azt hitte már sikerült megkeményítenie a szívét és kizárni belőle mindent ami a fájó múltra emlékeztette, de nem. Eltemette az emlékeket, mint ahogy Liamot is és mocsokkal fedte be a megélt szép pillanatokat. Az eddig magát erősnek mutató lány egy pillanat alatt összetört és darabokra hullott.

- Bocs, ...de most...mennem kell - nyögte ki, miközben könnyeivel küszködött, majd egy pillanat alatt hátat fordított a megszeppent fiúnak és szinte elrohant.

Lucas értetlenül bámult utána, nem értette mivel zaklatta fel vagy bántotta meg ennyire a lányt. Csak bámulta távolodó alakját, ami nemsokára eltűnt a szemei elől.

- Már megint mi rosszat mondtam? - tette fel magának a kérdést, de választ mint mindig, most sem kapott rá.

Eközben Hoop nagy nehezen rászánta magát elköszönt a fiútól, akinek még a nevét sem tudta meg és elhagyta a zenetermet, majd a nővére után indult a parkba. Oda kellett neki adnia az üzenetet, amit Mrs. Harper küldött neki, miszerint, ha holnap nem jelenik meg az igazgatóiban felfüggesztik. Hoop elszántan sietett végig az iskola parkolóján, majd egyenesen a parkba sietett, ahol Callie bizonyára a deszkás haverjaival lóg, akiket egy cseppet sem érdekel semmi csak az, hogy egész nap az idióta fadarabjaikon guruljanak.

- Nincs életcéljuk! Semmi nem lesz belőlük, az egész életüket elfecsérlik egy jelentéktelen hülyeségre és az utcán fognak kikötni, mert nem lesz semmilyen diplomájuk vagy bármijük, ami az igazi, felnőtt élethez szükséges. - háborgott a lány, mikor a parkban meglátta Callie bandáját, ahogy ostobán ugráltak és hülyéskedtek.

Már látta őket egy párszor, de egyikük nevét sem tudta, vagy ha mégis sikerült megjegyeznie egyikük nevét, akkor mindig más személyre mondta.Talán csak egyiküket ismerte meg, Tyler-t. Ő volt az egyetlen, akit személyesen ismert, tudta, hogy ő Callie legjobb barátja, de ennyi volt minden amit tudott róla. De sem őt sem a nővérét nem látta. Látott egy két ismerős figurát, Jerry, Dave és Rob, legalábbis a neveket tudta csak azt nem kihez tartoznak. Viszont látott egy ismeretlen jóképű srácot is, akit eddig előtte soha, így kicsit meglepődött, mikor az összes jelenlévő közül pont ő ment oda hozzá.

- Figyelj, én nagyon sajnálom, nem akartalak megbántani bármit is mondtam - hadarta el, letámadva az értetlen lányt, nem hagyva szóhoz jutni őt. - Szóval ha valami rosszat mondtam, nem szándékosan tettem - folytatta.

Hoop kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, de a fiú ismét belé fojtotta a szót, mikor újra beszélni kezdett. A lányt már eléggé dühítette.

- Vagy ha az bosszant, hogy beleszóltam az ügyedbe, azzal a kigyúrt fickóval, szóval ha ez a gond, akkor megígérem, hogy többé nem szólok bele semmibe, ami téged érint.

- Én nem... - kezdte, de Lucas ismét a szavába vágott.

- Vagy ha más valamit tettem, akkor mondd el mi volt, hogy többé ne forduljon elő!

- Mondom, hogy én nem..

- És, hogy öltöztél át ilyen gyorsan? Öt perce rohantál el abba az irányba.

- Ha hagynál szóhoz jutni elmondanám! - tört ki a lányból, mire végre sikerült elhallgattatnia a fiút. - Szóval csak, annyit akartam mondani, hogy én... - kezdte, de valaki ismét belevágott a szavába.

- Hé, itt meg mi folyik? - érkezett meg Callie, félbeszakítva nővérét, Lucas rájuk meredt.

- Na jó, most már elegem van, ha valaki még egyszer félbeszakít azt leütöm, világos? - akadt ki. - Szóval én Hoop vagyok, nem Callie! - magyarázta idegesen, de lassan és jól artikuláltan, miközben magára mutatott.

- Héhéhé, várjunk csak! Ti klónok vagytok vagy mi a fene? - vonta fel Lucas az egyik szemöldökét.

- Maradunk az ikreknél! - forgatta a szemeit Hoop. - És ha hagytál volna szóhoz jutni, ezt akartam volna közölni veled. - fordult dühösen az értetlen fiú felé, aki a zavarodottan kapkodta a tekintetét az ikrek között. -És most, hogy ezt tisztáztuk, csak azért jöttem mert ezt oda kellett adnom. - kaparta elő a kis cetlit a táskájából, majd a testvére kezébe nyomta és várta a reakciót.

- Allyson Camille Wilson! - kezdte hangosan olvasni. - Holnap reggel igazgatói iroda! Ha nem lesz ott felfüggesztés! Mrs. Harper, igazgatóhelyettes-fejezte be, majd háborogni kezdett. - Fú, ne már, megint kezdi az öreglány?

-Ne hívd így! A legjobb tanár a suliban, örülnöd kellene, hogy egyáltalán ennyivel megúsztad! És ajánlom, hogy legyél ott!

- A héten már ez a harmadik kis figyelmeztetése, ebben a hónapban már egy kötegnyit kaptam tőle, nem is beszélve a tavalyi évről. Nem lesz belőle semmi, ezek csak üres szavak, vagyis betűk. Különben is szerinted képes lenne megbüntetni a kedvenc diákja nővérét?

- De ma túl messzire mentél! Annyira dühös volt, hogy még be sem jött a zeneórámra, miután dühösen közölte velem, hogy most nagy bajban vagy! Ja és nem azért jöttem el fél órával korábban, hogy nemet mondj! - akadt ki a lány. - Örülj inkább, hogy nem köptelek be apának, ő letépné a fejedet.

- Hát képzeld aput nem érdekelné, de ha nem hiszed nyugodtan mondd meg neki. Engem nem érdekel! - közölte, majd elgondolkodott - De mivel ilyen jó vagy hozzám, megígérem, hogy holnap nem Mrs. Hárpiát, izé akarom mondani Harpert lököm fel, hanem mondjuk a matektanárt, úgyis rég kapott már egy kis lökést.

- Mi a franc van veled? Nem érdekel semmi, a tanulás, a családod, semmi, még a zenétől is elfordultál, pedig annyira szeretted, miért? Megváltoztál! Kifordultál önmagadból! - a szavak valósággal kirobbantak a lányból. - Helyette itt csövezel a parkban és rugdosod azt a fadarabot és összetöröd magadat! És te ezt sportnak, életcélnak nevezed. Mi történt velünk? Legjobb barátok voltunk, most meg már két értelmes mondatot is alig szólunk egymáshoz!

- Történt néhány dolog Hoop. Veled is és velem is. Az emberek változnak. - erőltetett magára nyugodtságot Cam, de keze így is ökölbe szorult az elfojtott feszültségtől. - És nem hiszem, hogy magyarázattal tartozom neked, hogy mit miért teszek vagy mit nem teszek! Az én életem, úgy rontom el ahogy akarom! Semmi jogod hozzá, hogy ítélkezz felettem, pont TE! - kiabált rá a testvérére.

-Hát jó, te tudod, de ha majd egy nap rájössz mennyire elrontottál mindent, ne nekem siránkozz majd, rám ne számíts! - közölte, majd hátraarcot csinált és dühösen távozott a testvére területéről.

By: Lora

Ezt a rész most csak én írtam, mivel Fanni, hát hogy is mondjam, gondjai adódtak a gépével... A következő más közös lesz, legalábbis remélem, de remélem élvezettel olvastátok végig az agyszüleményemet. Komiknak örülnék!