Szijjasztok kedves olvasók!!!
Hosszú szünet után új rész érkezett, reméljük tetszeni fog :DD Nem mondanék előjáróban túl sokat a részről és nem szeretnénk senki idejét rabolni, így csak annyit, hogy jó olvasást és szép napot nektek!:)
Hope lassan vánszorgott fel a testvérével közös szobájukba, úgy készült, hogy alaposan leüvölti Callie fejét, amiért ilyen szemét módon bánt vele, de mikor dühösen berontott a szobába a nővére már aludt és ő bármennyire is dühös volt rá, nem volt szíve felkelteni. Olyan nyugodtnak tűnt és ő már évek óta nem látta ilyennek. Sőt, aludni sem látta soha. Talán akkor, amikor még egy szobában laktak és a szüleik még együtt voltak, ami körülbelül 2 és fél éve lehetett. A válás mindkettőjüket megviselte, de talán Callie sínylette meg a legjobban. Magába zárkózott, elfojtotta az érzéseit és soha többé nem beszélt róla senkinek, pedig Hope tudta jól mit érez, ő is ugyanazt érezte, de ő kitárta fájdalmát, míg Callie elzárva tartotta magában és egyszerűen kifordult magából. Kerülni kezdte a nővérét, alig beszélt vele, elfordult a régi barátaitól és bár nem laktak többé együtt Hope mégis tudta, hogy nővére csak aludni jár haza, mert minden idejét az utcán tölti egy olyan társasággal, ami nem neki való volt. Rossz társasággal, akikkel most is bandázik. Deszkázni kezdett, mindig tele volt kék zöld foltokkal. Továbbra is zenélt, hisz gyerekkora óta egy zongorazseni volt, majd gitározni is elkezdett, annyira gyönyörűen játszott, Hope mindig felnézett rá emiatt, hiába volt alacsonyabb nála. Persze Callie sosem volt otthon, de ha Hope támogatásra szorult mindig ott volt mellette és lelki támogatást nyújtott neki, de aztán egy nap, már nem volt mellette és soha többé nem is volt már. Teljesen elhidegült tőle és elzárkózott a világ elől. Azután kezdett minden tönkremenni. Callie elkezdett az iskolából lógni, vagy ha mégis megjelent mindig a büntetőszobán végezte és volt egy pár hónapig tartó EMO-s időszaka is akkor. Többé már nem zenélt, még csak nem is énekelt, nem írt több dalt és egy hangszert sem érintett többé. Elfojtotta a benne szunnyadó tehetséget és feladott mindent, ami addig a mindent jelentette számára. Már csak a deszkának élt és a haveroknak, a minél nagyobb buliknak és az őrültségeknek, amiket normális emberek nem tennének.
Hope mosolyogva nézte, ahogy nővére halkan szuszog és néha ráncba szalad a homloka.
Biztos rosszat álmodik. gondolta magában a lány, majd betakarva őt a földre hányt takaróval, ő is álomra hajtotta a fejét.
Hosszú szünet után új rész érkezett, reméljük tetszeni fog :DD Nem mondanék előjáróban túl sokat a részről és nem szeretnénk senki idejét rabolni, így csak annyit, hogy jó olvasást és szép napot nektek!:)
Hope lassan vánszorgott fel a testvérével közös szobájukba, úgy készült, hogy alaposan leüvölti Callie fejét, amiért ilyen szemét módon bánt vele, de mikor dühösen berontott a szobába a nővére már aludt és ő bármennyire is dühös volt rá, nem volt szíve felkelteni. Olyan nyugodtnak tűnt és ő már évek óta nem látta ilyennek. Sőt, aludni sem látta soha. Talán akkor, amikor még egy szobában laktak és a szüleik még együtt voltak, ami körülbelül 2 és fél éve lehetett. A válás mindkettőjüket megviselte, de talán Callie sínylette meg a legjobban. Magába zárkózott, elfojtotta az érzéseit és soha többé nem beszélt róla senkinek, pedig Hope tudta jól mit érez, ő is ugyanazt érezte, de ő kitárta fájdalmát, míg Callie elzárva tartotta magában és egyszerűen kifordult magából. Kerülni kezdte a nővérét, alig beszélt vele, elfordult a régi barátaitól és bár nem laktak többé együtt Hope mégis tudta, hogy nővére csak aludni jár haza, mert minden idejét az utcán tölti egy olyan társasággal, ami nem neki való volt. Rossz társasággal, akikkel most is bandázik. Deszkázni kezdett, mindig tele volt kék zöld foltokkal. Továbbra is zenélt, hisz gyerekkora óta egy zongorazseni volt, majd gitározni is elkezdett, annyira gyönyörűen játszott, Hope mindig felnézett rá emiatt, hiába volt alacsonyabb nála. Persze Callie sosem volt otthon, de ha Hope támogatásra szorult mindig ott volt mellette és lelki támogatást nyújtott neki, de aztán egy nap, már nem volt mellette és soha többé nem is volt már. Teljesen elhidegült tőle és elzárkózott a világ elől. Azután kezdett minden tönkremenni. Callie elkezdett az iskolából lógni, vagy ha mégis megjelent mindig a büntetőszobán végezte és volt egy pár hónapig tartó EMO-s időszaka is akkor. Többé már nem zenélt, még csak nem is énekelt, nem írt több dalt és egy hangszert sem érintett többé. Elfojtotta a benne szunnyadó tehetséget és feladott mindent, ami addig a mindent jelentette számára. Már csak a deszkának élt és a haveroknak, a minél nagyobb buliknak és az őrültségeknek, amiket normális emberek nem tennének.
Biztos rosszat álmodik. gondolta magában a lány, majd betakarva őt a földre hányt takaróval, ő is álomra hajtotta a fejét.
Hope lassan nyitotta ki szemeit. A szoba túlsó végéből zihálást hallott. Halkan ülő helyzetbe tornázta magát, nem akart még jobban ráijeszteni az amúgy is remegő nővérére. Callie izzadtságban fürödve görcsösen dobálta magát az ágyon. Egyre erőteljesebben motyogott valamit. Hoop hegyezni kezdte a fülét, de egy értelmes szót sem hallott ki belőle. A lány vergődése vadabbá koordinálhatatlanabbá vált, megijesztve ezzel testvérét. Egy hatalmas hörgés kíséretében felriadt a nyomasztó álomból.
- Liam - nyögte elhaló hangon, majd a mellkasához húzta a lábait és karjaival átölelte őket.
Fejét a térdére hajtotta és lassan, monotonon ringatózni kezdett. Olyan volt akár egy riadt gyermek, aki éppen egy szörnyű tragédiát élt át, de talán így is volt. Suttogva motyogni kezdett valamit, miközben tovább ringatta magát. Hope némán hallgatózott, a sötétből figyelve mit sem sejtő nővérét, akinek fogalma sem volt róla, hogy nincs egyedül. Önkívületi állapotban volt. A világ megszűnt létezni körülötte, csak ő volt és az a rémkép, ami az előbb csak a fejében játszódott le, hiába érezte annyira valóságosnak. Ismét újraélte AZT az éjszakát. Hopenak beletelt egy kis időbe míg megértette nővére halk motyogását. Hosszú idő után ismét énekelt. Csendesen, suttogva dalolt. Hangja rekedt volt, de a lány azonnal felismerte azt hangot, amit már oly rég óta nem hallott, és kezdte elhinni, hogy talán soha többé nem is fogja. Szomorú dal volt, bánat és harag zúgott benne, szinte már bántónak tűnt ,ahogy belehasított a néma éjjel csöndjébe. A lány nem értette minden szavát, de tudta, érezte, hogy egy szomorú szerelmi történet lehet, amiről testvére soha nem beszélt, elfojtotta magában és inkább tűrte, hogy belülről marja, mintsem kiadta volna magából. Gyönyörű szövege volt, ritmusos és megindító. Hope hallgatta volna tovább és meg tovább, egészen az örökkévalóságig, de hirtelen félbeszakadt. És ő biztos volt benne, hogy soha többé nem is fogja megtudni, hogyan ér véget az utolsó sor....
- Liam - nyögte elhaló hangon, majd a mellkasához húzta a lábait és karjaival átölelte őket.
Fejét a térdére hajtotta és lassan, monotonon ringatózni kezdett. Olyan volt akár egy riadt gyermek, aki éppen egy szörnyű tragédiát élt át, de talán így is volt. Suttogva motyogni kezdett valamit, miközben tovább ringatta magát. Hope némán hallgatózott, a sötétből figyelve mit sem sejtő nővérét, akinek fogalma sem volt róla, hogy nincs egyedül. Önkívületi állapotban volt. A világ megszűnt létezni körülötte, csak ő volt és az a rémkép, ami az előbb csak a fejében játszódott le, hiába érezte annyira valóságosnak. Ismét újraélte AZT az éjszakát. Hopenak beletelt egy kis időbe míg megértette nővére halk motyogását. Hosszú idő után ismét énekelt. Csendesen, suttogva dalolt. Hangja rekedt volt, de a lány azonnal felismerte azt hangot, amit már oly rég óta nem hallott, és kezdte elhinni, hogy talán soha többé nem is fogja. Szomorú dal volt, bánat és harag zúgott benne, szinte már bántónak tűnt ,ahogy belehasított a néma éjjel csöndjébe. A lány nem értette minden szavát, de tudta, érezte, hogy egy szomorú szerelmi történet lehet, amiről testvére soha nem beszélt, elfojtotta magában és inkább tűrte, hogy belülről marja, mintsem kiadta volna magából. Gyönyörű szövege volt, ritmusos és megindító. Hope hallgatta volna tovább és meg tovább, egészen az örökkévalóságig, de hirtelen félbeszakadt. És ő biztos volt benne, hogy soha többé nem is fogja megtudni, hogyan ér véget az utolsó sor....
Callie egy hatalmasat ásított, majd egy nagyot csapott az éjjeliszekrényén vinnyogó, csörömpölő, zajos készülékre. Mikor az nem akart elhallgatni egy söpréssel belökte a fiókjába és agresszíven bevágta a fiókot.
- Rohadj meg, te rohadek! - nyögte még csukott szemmel.
- Mi az, te már reggel ennyire morci vagy? Árad belőled a sok negatív energia - érkezett egy gúnyos 'jó reggelt tesó' köszönés a szoba másik feléből.
- Te is elmehetsz a francba! Örülj inkább, hogy nem gyújtottalak föl álmodban - szólt vissza, majd a fejére húzta a párnát és visszafeküdt.
- Lusta dög - mormogta Hope és kimászott az ágyból, de ez egy rossz döntésnek bizonyult.
A lába nem stabil talajt, hanem egy ide-oda mozgó guruló deszkát ért. Mivel egy kicsit sem értett a deszkázáshoz, azonnal egy nagyot lendült rajta és a földön kötött ki. A szoba végéből fuldokló prüszkölés hallatszott, ami végül kárörvendő nevetésbe ment át. Hoop nyöszörögve ült fel, majd egy cipőt vágott a nővéréhez - ez volt a legközelebbi tárgy amit elért és elég nehéz volt ahhoz, hogy megüsse a testvérét. Callie viszont nem nagyon törődött a felé hajított lábbelivel, inkább kipattant az ágyból és a földön ücsörgő húgához sietett, vagyis majdnem. Hope szíve csordultig telt örömmel, ahogy a nővére felé közeledett majd lehajolt hozzá, hogy felsegítse, de nem ez volt a lány szándéka. Hoop már nyújtotta a kezét, de Callie csak zavartan nézett rá.
- Szarba nem csapok! - mondta, majd felvette a deszkát a földről, amiben a testvére felbukott. - Semmi baj kicsikém, többé nem fog bántani ez a csúnya néni! - gügyögte a fadarabnak.
Hoop kelletlenül felnevetett, ahogy még mindig a földön ülve felnézett a nővérére, annyira gyerekesen viselkedett, ahogy azt a deszkát babusgatta.
- Mit vihogsz, kottaféreg? - kérdezte, bár inkább gúnyolódásnak hatott.
- Semmi, csak olyan hülyén nézel ki, ahogy azt a fadarabot dédelgeted.
- Aha, én legalább meg bírok állni egy helyben ahelyett, hogy fogyatékosan eltaknyolnék és fejjel a földre buknék akár egy zsák krumpli! - öltött nyelvet.
Hoop megforgatta a szemeit és észrevett valamit, egy naptárat. Nővére ágya felett himbálózott. Egy dátum hatalmas vörös körrel volt bekeretezve.
- Mi lesz 15.-én? - kérdezte.
- Semmi, amihez közöd lenne. - Vágta rá indulatosan, majd riszálva elvonult még mindig a mellkasához szorított négykerekűvel.
- Reggelt - nyögte, ahogy levánszorgott a lépcsőkön.
Az apja motyogott valamit teli szájjal, amit a lány nem értett, de nem is nagyon érdekelte. Callie felkapott egy doboz tejet és a kedvenc csokigolyós gabonapelyhét és felült a konyhapultra.
- Jó reggelt - érkezett meg Hope vidáman, árasztva magából a pozitív energiákat.
- Mi benne a jó? Főleg most, hogy itt vagy! - csámcsogta Callie majd szépen adagolva, egyenlő mennyiségben elosztva kezdte a szájába önteni a tejet majd a dobozból a műzlijét. Annyira nőies és elegáns evési stílust képviselt, hogy Hope inkább elfordította a tekintetét.
- Én pedig azt hittem rokonok vagyunk, de most rá kellett jönnöm, hogy egy malaccsaládtól fogadtunk örökbe - mondta Hoop.
Callie válaszul tátott szájjal csámcsogni kezdett és röfögést imitálni felhúzott orral.
- Még az is jobb lenne, akkor legalább nem lenne ilyen kottaféreg a közelemben! - röfögte.
- Lányom, hagyjátok abba - szólt bele az apa is, aki lányára hasonlítva teli szájjal csámcsogva közölte mondandóját.
- Apja-lánya - jegyezte meg Hope, majd felkapott egy pirítóst az asztalról és elvonult.
- Elkényeztetett liba, biztosan nem vagyunk neki elég kifinomultak - köpte a szavakat Callie, néhány gabonapehely falat kíséretében. - Az anyjával biztosan villásreggelivel tömik a pofájukat és 6 csillagos étteremből hozzák nekik!
- Ne legyél előítéletes, Camille! - csámcsogta az apja. - Tudod, hogy anyád más életvitelt képvisel és ezt nem szabad lenézned! És örülnék, ha nem ilyen lekezelő hangon beszélnél az anyádról, mégiscsak az anyád, valamilyen szinten. - mondta, de az ő csámcsogása mögül is kiszűrődött némi bosszúság a nő felé. - Bár tudom, hogy nehéz róla nem rosszat mondani.
- Pacsi, fater! - kiáltott fel. - Egyébként mondtam már, hogy mennyire tisztellek, amiért annyi éven képes voltál elviselni?! Mert nehéz lehetett!
- Oké a mókának vége, nem tudom miért nem kedveled az anyádat, de ha szidni akarod akkor ne előttem tedd, legalább várd meg amíg ráfoghatom, hogy hallótávolságon kívül vagyok és a távolban röhögve egyetérthetek veled!
- Te vagy a legjobb apa - pattant le a lány a konyhapultról, majd ételtől ragacsos szájjal puszit nyomott az apja arcára.
A telefon megszólalt és az apuka mogorva arckivejezést vágott, majd egy nagy sóhaj kíséretében fölvette.
- Helló Carol - sóhajtotta.
- Igen, most reggelizünk - válaszolta. - Igen az asztalnál, miért szerinted állva eszünk, mint a lovak? Igen együtt! - hazudta. - Igen, Hoop proteinben gazdag reggelit eszik. Hogy mit? Hát azt nem tudom, mert én nem értek az ilyesmihez, mivel tudod én csak egy gyors kaját zabáló, kényszeres focifüggő kúltur barbár vagyok, mint ahogy legutóbb neveztél. Igen, megírta a háziját! - válaszolta, amint a többi kérdés érkezett. - Igen jól van! Nem, nem beszélhetsz vele, mert tudod teli szájjal nem illik beszélni! - hárította a kérést. - Igen, jól érzi magát. Igen Callievel jól kijönnek, valóságos puszipajtások. - füllentett egy kicsit. - És mellesleg Callie is jól van, kösz, hogy kérdezed. Mert ha nem tudnád 16 éve két gyereket nyomtál ki magadból! És én is jól vagyok köszönöm kérdésed. - jegyezte meg. - De most le kell tennem, el kell vinnem a gyerekeket az iskolába, nehogy elkéssenek. Tudom, hogy csak 7:20 van, nem vagyok hülye, de a tanulás a legfontosabb, időben érjenek be. Viszlát! Mondom viszlát! - szólt bele erőteljesebben mikor a nő nem akarta letenni, majd lecsapta a telefont.
- Idegesítő banya! - horkant föl. - Hogy bírtam ki melletted ennyi évig?
- Hallottam! - jött az emeletről a nevető hang. - És megjegyezném, hogy én megmondtam!!
Callie egy szál fehérneműben szambázott végig a szobán és Hoop a fejét fogta mikor meglátta mi is az az alakzat, ami a tangája elején virít. Egy gördeszkát viselt még ott is! A lány először fogat mosott, majd haját kifésülte végül szabadon hagyta. Mindössze két pillanat alatt felkapkodta az előre kikészített cuccait; egy koptatott rövidnacit, egy ujjatlan rikító színű pólót, aminek az elején valami trágár szöveg virított nagy fekete betűkkel és egy tornacsukát. Végül egy kockás inget a derekára kötött.
- Apu mikor visz be minket a suliba? - kérdezte Hoop, amikor kilépett a fürdőből.
- Hahhhaha! - kacagott Callie a hasát fogva. - Jobb lesz ha hozzászoksz, hogy itt senki nem fog minket fuvarozni. Úgy jutsz el az iskolába, ahogy tudsz!
- Ó, akkor honnan indul busz és mikor? - kérdezte.
- A ház elől és akkor amikor akarod, a lábbuszjárat, bármikor elérhető. De ha be akarsz még érni, akkor én a helyedben indulnék. - flegmázott.
- Kösz a segítséget - vágta rá, majd elindult lefelé, de mikor feltűnt neki, hogy testvére nem követi megkérdezte. - Te nem jössz? Nem azt mondtad, hogy ha be akarok érni most induljak?
- De igen, de 1. nem gondolhatod, hogy veled mutatkozom. 2. én nem a lábbuszjáratot választom, hanem a deszkás csordát. 3. miből gondolod, hogy időben be akarok érni? Ártana a hírnevemnek ha időben beérnék!
Hope csak egy nagyot sóhajtott, majd otthagyta a fellengzős, idióta nővérét és inkább elindult. Callie csak letelepedett az ablakában és várja a jelet, ami azt jelezte, hogy indul a banda. Mert természetesen deszkás bandaként vonultak be a suliba is, de ők ezt csak deszkás csordának hívták, mivel úgy vonultak mint a vándorló vadállatok a szavannán.
5 perc múlva meghallotta a füttyszót és lerohant a lépcsőn vállára kapva a táskáját és ráugorva a deszkájára csatlakozott a többiekhez, akik a háza előtt vártak. Mindenki ott volt, kivéve Lucas, biztosan más suliba jár, vagy nem tud a csordáról, vagy lóg. A lányt nem nagyon zavarta, öklözött Ty-jal és még néhány sráccal, majd ellökve magukat megindult a vonulás.
Az út közepén száguldoztak, élvezte, ahogy a szél a hajába kapott, ahogy az arcába sodorta a virágzó növények illatát és kiteljesedhetett barátai között. Egy újabb nap, egy új kihívás, egy új élet vette kezdetét ezen a bizonyos napon, bár senki nem tudott róla. Egy emlék erősebben kezdett lüktetni a lány fejében, mégis halványulni látszott, ahogy a felkelő nap sugarai bevilágították a tájat és a lány arcára vetültek az első fénynyalábok. Egy valóra vált rémálom kísértette őt már majdnem egy éve, de most, kezdett készen állni, hogy győzedelmeskedjen és felülkerekedjen félelmein.
Hope úton volt az iskola felé, mikor hirtelen tornádóként robogott el mellette egy hatalmas forgószélszerű örvény, mely nővére körül forgott. A hülye deszkás bandája. Felkavarták az útra lerakódott port és Hoop egy két pillanatig semmit sem látott. Mikor ismét kitisztult előtte minden, már csak távolodó alakjukat látta, ahogy egyre kisebbek lettek, majd eltűntek a szemei elől a távolban. Megigazította a hátán vitt gitártokját és egy nagy sóhaj kíséretében ismét útnak indult.
Hát ennyi lenne :DD Végre közös rész, bár a vége már az én részem, az eleje meg a Fannié, de azért közös! Reméljük tetszett és megtiszteltek minket néhány véleménnyel.
Cup-cup, xoxo.
- Rohadj meg, te rohadek! - nyögte még csukott szemmel.
- Mi az, te már reggel ennyire morci vagy? Árad belőled a sok negatív energia - érkezett egy gúnyos 'jó reggelt tesó' köszönés a szoba másik feléből.
- Te is elmehetsz a francba! Örülj inkább, hogy nem gyújtottalak föl álmodban - szólt vissza, majd a fejére húzta a párnát és visszafeküdt.
- Lusta dög - mormogta Hope és kimászott az ágyból, de ez egy rossz döntésnek bizonyult.
A lába nem stabil talajt, hanem egy ide-oda mozgó guruló deszkát ért. Mivel egy kicsit sem értett a deszkázáshoz, azonnal egy nagyot lendült rajta és a földön kötött ki. A szoba végéből fuldokló prüszkölés hallatszott, ami végül kárörvendő nevetésbe ment át. Hoop nyöszörögve ült fel, majd egy cipőt vágott a nővéréhez - ez volt a legközelebbi tárgy amit elért és elég nehéz volt ahhoz, hogy megüsse a testvérét. Callie viszont nem nagyon törődött a felé hajított lábbelivel, inkább kipattant az ágyból és a földön ücsörgő húgához sietett, vagyis majdnem. Hope szíve csordultig telt örömmel, ahogy a nővére felé közeledett majd lehajolt hozzá, hogy felsegítse, de nem ez volt a lány szándéka. Hoop már nyújtotta a kezét, de Callie csak zavartan nézett rá.
- Szarba nem csapok! - mondta, majd felvette a deszkát a földről, amiben a testvére felbukott. - Semmi baj kicsikém, többé nem fog bántani ez a csúnya néni! - gügyögte a fadarabnak.
Hoop kelletlenül felnevetett, ahogy még mindig a földön ülve felnézett a nővérére, annyira gyerekesen viselkedett, ahogy azt a deszkát babusgatta.
- Mit vihogsz, kottaféreg? - kérdezte, bár inkább gúnyolódásnak hatott.
- Semmi, csak olyan hülyén nézel ki, ahogy azt a fadarabot dédelgeted.
- Aha, én legalább meg bírok állni egy helyben ahelyett, hogy fogyatékosan eltaknyolnék és fejjel a földre buknék akár egy zsák krumpli! - öltött nyelvet.
Hoop megforgatta a szemeit és észrevett valamit, egy naptárat. Nővére ágya felett himbálózott. Egy dátum hatalmas vörös körrel volt bekeretezve.
- Mi lesz 15.-én? - kérdezte.
- Semmi, amihez közöd lenne. - Vágta rá indulatosan, majd riszálva elvonult még mindig a mellkasához szorított négykerekűvel.
- Reggelt - nyögte, ahogy levánszorgott a lépcsőkön.
Az apja motyogott valamit teli szájjal, amit a lány nem értett, de nem is nagyon érdekelte. Callie felkapott egy doboz tejet és a kedvenc csokigolyós gabonapelyhét és felült a konyhapultra.
- Jó reggelt - érkezett meg Hope vidáman, árasztva magából a pozitív energiákat.
- Mi benne a jó? Főleg most, hogy itt vagy! - csámcsogta Callie majd szépen adagolva, egyenlő mennyiségben elosztva kezdte a szájába önteni a tejet majd a dobozból a műzlijét. Annyira nőies és elegáns evési stílust képviselt, hogy Hope inkább elfordította a tekintetét.
- Én pedig azt hittem rokonok vagyunk, de most rá kellett jönnöm, hogy egy malaccsaládtól fogadtunk örökbe - mondta Hoop.
Callie válaszul tátott szájjal csámcsogni kezdett és röfögést imitálni felhúzott orral.
- Még az is jobb lenne, akkor legalább nem lenne ilyen kottaféreg a közelemben! - röfögte.
- Lányom, hagyjátok abba - szólt bele az apa is, aki lányára hasonlítva teli szájjal csámcsogva közölte mondandóját.
- Apja-lánya - jegyezte meg Hope, majd felkapott egy pirítóst az asztalról és elvonult.
- Elkényeztetett liba, biztosan nem vagyunk neki elég kifinomultak - köpte a szavakat Callie, néhány gabonapehely falat kíséretében. - Az anyjával biztosan villásreggelivel tömik a pofájukat és 6 csillagos étteremből hozzák nekik!
- Ne legyél előítéletes, Camille! - csámcsogta az apja. - Tudod, hogy anyád más életvitelt képvisel és ezt nem szabad lenézned! És örülnék, ha nem ilyen lekezelő hangon beszélnél az anyádról, mégiscsak az anyád, valamilyen szinten. - mondta, de az ő csámcsogása mögül is kiszűrődött némi bosszúság a nő felé. - Bár tudom, hogy nehéz róla nem rosszat mondani.
- Pacsi, fater! - kiáltott fel. - Egyébként mondtam már, hogy mennyire tisztellek, amiért annyi éven képes voltál elviselni?! Mert nehéz lehetett!
- Oké a mókának vége, nem tudom miért nem kedveled az anyádat, de ha szidni akarod akkor ne előttem tedd, legalább várd meg amíg ráfoghatom, hogy hallótávolságon kívül vagyok és a távolban röhögve egyetérthetek veled!
- Te vagy a legjobb apa - pattant le a lány a konyhapultról, majd ételtől ragacsos szájjal puszit nyomott az apja arcára.
A telefon megszólalt és az apuka mogorva arckivejezést vágott, majd egy nagy sóhaj kíséretében fölvette.
- Helló Carol - sóhajtotta.
- Igen, most reggelizünk - válaszolta. - Igen az asztalnál, miért szerinted állva eszünk, mint a lovak? Igen együtt! - hazudta. - Igen, Hoop proteinben gazdag reggelit eszik. Hogy mit? Hát azt nem tudom, mert én nem értek az ilyesmihez, mivel tudod én csak egy gyors kaját zabáló, kényszeres focifüggő kúltur barbár vagyok, mint ahogy legutóbb neveztél. Igen, megírta a háziját! - válaszolta, amint a többi kérdés érkezett. - Igen jól van! Nem, nem beszélhetsz vele, mert tudod teli szájjal nem illik beszélni! - hárította a kérést. - Igen, jól érzi magát. Igen Callievel jól kijönnek, valóságos puszipajtások. - füllentett egy kicsit. - És mellesleg Callie is jól van, kösz, hogy kérdezed. Mert ha nem tudnád 16 éve két gyereket nyomtál ki magadból! És én is jól vagyok köszönöm kérdésed. - jegyezte meg. - De most le kell tennem, el kell vinnem a gyerekeket az iskolába, nehogy elkéssenek. Tudom, hogy csak 7:20 van, nem vagyok hülye, de a tanulás a legfontosabb, időben érjenek be. Viszlát! Mondom viszlát! - szólt bele erőteljesebben mikor a nő nem akarta letenni, majd lecsapta a telefont.
- Idegesítő banya! - horkant föl. - Hogy bírtam ki melletted ennyi évig?
- Hallottam! - jött az emeletről a nevető hang. - És megjegyezném, hogy én megmondtam!!
Callie egy szál fehérneműben szambázott végig a szobán és Hoop a fejét fogta mikor meglátta mi is az az alakzat, ami a tangája elején virít. Egy gördeszkát viselt még ott is! A lány először fogat mosott, majd haját kifésülte végül szabadon hagyta. Mindössze két pillanat alatt felkapkodta az előre kikészített cuccait; egy koptatott rövidnacit, egy ujjatlan rikító színű pólót, aminek az elején valami trágár szöveg virított nagy fekete betűkkel és egy tornacsukát. Végül egy kockás inget a derekára kötött.
- Apu mikor visz be minket a suliba? - kérdezte Hoop, amikor kilépett a fürdőből.
- Hahhhaha! - kacagott Callie a hasát fogva. - Jobb lesz ha hozzászoksz, hogy itt senki nem fog minket fuvarozni. Úgy jutsz el az iskolába, ahogy tudsz!
- Ó, akkor honnan indul busz és mikor? - kérdezte.
- A ház elől és akkor amikor akarod, a lábbuszjárat, bármikor elérhető. De ha be akarsz még érni, akkor én a helyedben indulnék. - flegmázott.
- Kösz a segítséget - vágta rá, majd elindult lefelé, de mikor feltűnt neki, hogy testvére nem követi megkérdezte. - Te nem jössz? Nem azt mondtad, hogy ha be akarok érni most induljak?
- De igen, de 1. nem gondolhatod, hogy veled mutatkozom. 2. én nem a lábbuszjáratot választom, hanem a deszkás csordát. 3. miből gondolod, hogy időben be akarok érni? Ártana a hírnevemnek ha időben beérnék!
Hope csak egy nagyot sóhajtott, majd otthagyta a fellengzős, idióta nővérét és inkább elindult. Callie csak letelepedett az ablakában és várja a jelet, ami azt jelezte, hogy indul a banda. Mert természetesen deszkás bandaként vonultak be a suliba is, de ők ezt csak deszkás csordának hívták, mivel úgy vonultak mint a vándorló vadállatok a szavannán.
5 perc múlva meghallotta a füttyszót és lerohant a lépcsőn vállára kapva a táskáját és ráugorva a deszkájára csatlakozott a többiekhez, akik a háza előtt vártak. Mindenki ott volt, kivéve Lucas, biztosan más suliba jár, vagy nem tud a csordáról, vagy lóg. A lányt nem nagyon zavarta, öklözött Ty-jal és még néhány sráccal, majd ellökve magukat megindult a vonulás.
Az út közepén száguldoztak, élvezte, ahogy a szél a hajába kapott, ahogy az arcába sodorta a virágzó növények illatát és kiteljesedhetett barátai között. Egy újabb nap, egy új kihívás, egy új élet vette kezdetét ezen a bizonyos napon, bár senki nem tudott róla. Egy emlék erősebben kezdett lüktetni a lány fejében, mégis halványulni látszott, ahogy a felkelő nap sugarai bevilágították a tájat és a lány arcára vetültek az első fénynyalábok. Egy valóra vált rémálom kísértette őt már majdnem egy éve, de most, kezdett készen állni, hogy győzedelmeskedjen és felülkerekedjen félelmein.
Hope úton volt az iskola felé, mikor hirtelen tornádóként robogott el mellette egy hatalmas forgószélszerű örvény, mely nővére körül forgott. A hülye deszkás bandája. Felkavarták az útra lerakódott port és Hoop egy két pillanatig semmit sem látott. Mikor ismét kitisztult előtte minden, már csak távolodó alakjukat látta, ahogy egyre kisebbek lettek, majd eltűntek a szemei elől a távolban. Megigazította a hátán vitt gitártokját és egy nagy sóhaj kíséretében ismét útnak indult.
Hát ennyi lenne :DD Végre közös rész, bár a vége már az én részem, az eleje meg a Fannié, de azért közös! Reméljük tetszett és megtiszteltek minket néhány véleménnyel.
Cup-cup, xoxo.
By: Lora & Fanni
