3. ~Shadow of The Past

Drága Olvasóink!

Igen tudjuk, kicsit késtünk a résszel, de azért megérkezett. A komiknak örülnénk, még ha csak egy két szó, abból is tanulunk.Szóval, ha tetszett, dobj egy komi ha pedig nem akkor is plíz :DD hihihi, persze csak ha szeretnéd, hogy fejlődjünk belőle.

Callie vidáman deszkázott a parkban a haverjaival, mint ahogy általában a délutánjait, néhanapján délelőttjeit töltötte. Néha még az iskolába sem járt be, helyette idekint őrjöngött. Nem volt benne semmi szóra érdemes. Ha esett, ha fújt, ha dörgött az ég, ha szakadt a hó, ő mindig itt volt. Ettől semmi nem tántoríthatta el. Mégis, ez a mai ütközés a goundon feszültté tette. Ennek oka pedig az új bandatag volt, akivel a többiek azonnal összehaverkodtak, Callie viszont meghúzott egy határvonalat, és távol maradt tőle.
Máskor könnyedén elfogadta, és megszokta az új helyzetet és pár perc alatt a legnagyobb spanokká váltak volna, most viszont valami más volt. Valami elpattant benne, és megváltoztatta a hozzáállását. Ezúttal viszont rossz érzése támadt. Folyamatosan rajta legeltette a szemét, nem csodálattal, inkább gyanúsan fürkészte őt. Maga sem értette miért áldozza rá az értékes figyelmét, de nem tudott ellene tenni.
Minduntalan hátrafordult, ha meghallotta a hangját. Kíváncsi volt ki szólt hozzá, mit válaszol, és miről beszélnek. Csak rá irányult a figyelme, és a kis világa betokozódott körülötte. Csak bámulta őt a szeme sarkából, néha viszont elengedte magát, és teljes testével felé fordulva bámulta. Valami határozottan zavarta őt. Volt benne valami, ami nem hagyta nyugodni. És egy kis hang motoszkált benne, nem hagyta nyugodni. Rá kellett jönnie valamire, csak azt nem tudta mire. Pedig ott rejtőzött a tudata legmélyén.
Nem tudott koncentrálni, minden figyelme rá koncentrálódott, és ez idegesítette. Rá kellett jönnie mi zavarja, hogy ismét nyugodtan deszkázhasson. Hiszen annyira csak ő járt a fejében, hogy képtelen volt az egyszerű ollie-n és annak változatain kívül mást megcsinálni. Lelépett a négykerekűről, majd megpattintva a kezébe kapta. Így csak lazán nekidőlt az egyik falnak, és onnan tanulmányozta tovább a zavaró tényezőt.
Csak nézte, ahogy mozog, végigkövette a szemével, ahogy végigsiklik egy padon, majd megindul a rámpák felé. Annyira ösztönösen fakadt belőle, látszott rajta, hogy nem gondolkodik mit csináljon, csak ment előre, és ha meglátott valamit ráugrott. Figyelte, az izmos alkatát, ahogy a végtagjai megfeszülnek, mikor egy újabb ugrást akar kivitelezni. Annyira könnyedén söpörte ki kócos haját az arcából, ha a szél belefújta. A mozgása annyira végtelenül laza, mégis könnyed volt. Aztán csak azt vette észre hogy őt nézi. A sötét szemek őt fürkészték. Ő pedig annyi mindent látott bennük kavarogni, egy egész élet történetét ki lehetett volna olvasni belőlük. Villantott rá egy mosolyt, olyat, hogy a lánynak végigfutott a gerincén a remegés, mintha villám csapott volna belé, úgy megmerevedett. Esze ágában sem volt viszonozni a gesztust. Kirázta a hideg, ahogy a vidám, kisfiús mosolyát nézte. Az elméje eldugott részéből előkúszott egy név; Liam.
Megtalálta! Rájött miért zavarja őt annyira, miért nem képes másra figyelni, csak rá. Hogy minduntalan miért csak ő jár a fejében. Mert a szíve hozzákötötte egy másik személy emlékéhez. Egy olyan emlékhez, melyet el akart nyomni. Hamarosan észrevette, hogy nem csak a mosolya, de az egész lénye rá emlékezteti. Egy olyan személyre, aki nagyon sokat jelentett neki, de már egy ideje nem az élete része. Valami földöntúli erő arra késztette a lányt, hogy hozzá hasonlítsa ezt az idegent.
Talán a testvére?! ötlött föl benne a gondolat, de hamar kirázta a fejéből. Nem, őket ismerte.
 Egyszerűen elvarázsolta őt a két fiú hasonlósága. Annyira bámulta a számára ismerős mégis idegen srácot, hogy észre sem vette, amikor Tyler mellé lépett.

- Hé Cam...figyelsz te rám? - hallotta meg végül a fiú sürgető hangját.

- Ja persze, mit is mondtál? - kérdezte és végül sikerült elszakítania a tekintetét a fiútól, akit eddig meredten bámult, mire a Ty felhorkant.

- Ja látom... - morgolódott. - Feszültnek tűnsz. Olyan arcot vágsz, mintha épp háborúba készülnél. - cukkolta a fiú, mire Callie vállba bokszolta. - Hé jólvan, nem piszkállak, de most komolyan! Úgy méregeted szegény srácot mintha a kivégzését tervezgetnéd.

- Mit is mondott, hogy hívják? - kérdezte egyszerűen. Ty furcsán méregette, határozottan gyanúsan viselkedett, a névmemóriája pedig sosem mondott csődöt.

- Lucas - válaszolta, mire a lány felvonta az egyik szemöldökét. - Ne nézz így rám, én se tudok többet! De ha ennyire tudni akarod derítsd ki magad! - mondta a fiú, majd finoman hátba veregette a nála 2 fejjel alacsonyabb lányt, mielőtt visszatért a deszkájához.

Cam elgondolkodott, végülis igaza van, miért ne beszélgethetne csak úgy el vele, mint egy haver, mint egy deszkás a deszkással. De miért érdekli őt ennyire ez a fiú? A válasz annyira egyértelmű volt, hogy szinte ott volt az orra előtt. A lány biztos volt benne, hogy Liam rokona. Nagy nehezen rávette magát és ellökte magát a faltól, majd elindult a srác felé, de egy nagydarab kigyúrt csávó állta útját.

- Héhé, hello cica, van gazdád? - kérdezte nagyképűen.

- Nem vagyok cica, seggfej! - válaszolta a lány, mire a csávó arcizmai megfeszültek és kiült rájuk a féktelen düh. Callie nem félt, tudta, hogy a parkban mindig van valami balhé és, hogy a haverjai ott vannak körülötte. Ha a csávó bármire készülne, előbb terítenék a földre, minthogy az megmozdulna, de ez most másként volt. A csávó egy pillanat alatt megragadta a lány karját, de mielőtt bármi komolyabb történt volna, az új srác, Lucas ott termett mellettük és durván kicsavarta a csávó karját, amitől az kénytelen volt elengedni a lány karját és hátrálni.

- Ha még egyszer a közelébe mersz menni kapsz a képedbe világos? - taszított rajta egyet, amitől a fickó megtántorodott és hátrált pár lépést, majd beletörődve a vereségbe megszégyenülve elballagott.

- Jól vagy?Minden oké? - kérdezte a srác, miközben a lány arcát tanulmányozta.

- Ja, kösz, de felesleges volt beleavatkoznod, egyedül is megoldottam volna - válaszolta a lány.

- Aha láttam, sokra mentél egy hosszában 2x és széltében 4x akkora ember ellen, ugye? - kérdezte, miközben felvonta az egyik szemöldökét.

- Ha nem szóltál volna bele, láthattad volna mire megyek ellene-vágott vissza a lány korántsem visszafogott hangnemben. - És különben is, nem is ismersz! Miért beszéltél úgy vele, mintha a a bátyám vagy a testőröm lennél?

- Akkor bocsáss meg nekem, amiért bele mertem szólni az ügyeidbe, többet nem fordul elő - kapta fel a vizet a fiú. - Gondoltam mivel egy deszkás csapatba tartozunk és a deszkások általában összetartanak és segítenek egymásnak, kedves lánynak tűntél, én csak nem akartam, hogy bajod legyen, mert annak a csávónak elég bűnöző feje volt, tele volt tetoválásokkal a karja és bűzlött az alkoholtól - hadarta el, majd látva a lány zavart tekintetét, megenyhült. - Figyelj, inkább kezdjük elölről oké? Lucas Dylan Haynes-nyújtott kezet a lánynak, aki zavartan, de elfogadta.

- Callie - nyögte ki, csak ennyit tudott mondani, az agya leblokkolt, a szíve összeszorult és a vére forrón száguldozott az ereiben, mikor meghallotta a fiú vezetéknevét.

Haynes! Liam rokona! A lány már eddig is sejtette a részletek mögött megbújt igazságot, de most a fiú szájából hallani, hogy igaza volt, sokkolóbb volt, mint gondolta. A gyanúja beigazolódott és Callie nem tudta eldönteni, hogy örüljön most ennek, vagy inkább szomorodjon el. A válasz magától értendő volt, mikor könnyek szöktek a szemébe és erőlködnie kellett, hogy vissza tudja őket tartani. Már majdnem két éve nem hallotta ezt a nevet és Liam családjáról sem és most hirtelen felbukkant ez a fiú és mindent összezúzott. Minden reményt, minden álmot mindent, ami eddig a teljes összeomlástól védte meg őt. Megjelent itt és újra megnyitotta a lány szívét, ami a szomorú emlék felidézése miatt ismét fájdalmas lüktetésbe kezdett. Azt hitte már sikerült megkeményítenie a szívét és kizárni belőle mindent ami a fájó múltra emlékeztette, de nem. Eltemette az emlékeket, mint ahogy Liamot is és mocsokkal fedte be a megélt szép pillanatokat. Az eddig magát erősnek mutató lány egy pillanat alatt összetört és darabokra hullott.

- Bocs, ...de most...mennem kell - nyögte ki, miközben könnyeivel küszködött, majd egy pillanat alatt hátat fordított a megszeppent fiúnak és szinte elrohant.

Lucas értetlenül bámult utána, nem értette mivel zaklatta fel vagy bántotta meg ennyire a lányt. Csak bámulta távolodó alakját, ami nemsokára eltűnt a szemei elől.

- Már megint mi rosszat mondtam? - tette fel magának a kérdést, de választ mint mindig, most sem kapott rá.

Eközben Hoop nagy nehezen rászánta magát elköszönt a fiútól, akinek még a nevét sem tudta meg és elhagyta a zenetermet, majd a nővére után indult a parkba. Oda kellett neki adnia az üzenetet, amit Mrs. Harper küldött neki, miszerint, ha holnap nem jelenik meg az igazgatóiban felfüggesztik. Hoop elszántan sietett végig az iskola parkolóján, majd egyenesen a parkba sietett, ahol Callie bizonyára a deszkás haverjaival lóg, akiket egy cseppet sem érdekel semmi csak az, hogy egész nap az idióta fadarabjaikon guruljanak.

- Nincs életcéljuk! Semmi nem lesz belőlük, az egész életüket elfecsérlik egy jelentéktelen hülyeségre és az utcán fognak kikötni, mert nem lesz semmilyen diplomájuk vagy bármijük, ami az igazi, felnőtt élethez szükséges. - háborgott a lány, mikor a parkban meglátta Callie bandáját, ahogy ostobán ugráltak és hülyéskedtek.

Már látta őket egy párszor, de egyikük nevét sem tudta, vagy ha mégis sikerült megjegyeznie egyikük nevét, akkor mindig más személyre mondta.Talán csak egyiküket ismerte meg, Tyler-t. Ő volt az egyetlen, akit személyesen ismert, tudta, hogy ő Callie legjobb barátja, de ennyi volt minden amit tudott róla. De sem őt sem a nővérét nem látta. Látott egy két ismerős figurát, Jerry, Dave és Rob, legalábbis a neveket tudta csak azt nem kihez tartoznak. Viszont látott egy ismeretlen jóképű srácot is, akit eddig előtte soha, így kicsit meglepődött, mikor az összes jelenlévő közül pont ő ment oda hozzá.

- Figyelj, én nagyon sajnálom, nem akartalak megbántani bármit is mondtam - hadarta el, letámadva az értetlen lányt, nem hagyva szóhoz jutni őt. - Szóval ha valami rosszat mondtam, nem szándékosan tettem - folytatta.

Hoop kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, de a fiú ismét belé fojtotta a szót, mikor újra beszélni kezdett. A lányt már eléggé dühítette.

- Vagy ha az bosszant, hogy beleszóltam az ügyedbe, azzal a kigyúrt fickóval, szóval ha ez a gond, akkor megígérem, hogy többé nem szólok bele semmibe, ami téged érint.

- Én nem... - kezdte, de Lucas ismét a szavába vágott.

- Vagy ha más valamit tettem, akkor mondd el mi volt, hogy többé ne forduljon elő!

- Mondom, hogy én nem..

- És, hogy öltöztél át ilyen gyorsan? Öt perce rohantál el abba az irányba.

- Ha hagynál szóhoz jutni elmondanám! - tört ki a lányból, mire végre sikerült elhallgattatnia a fiút. - Szóval csak, annyit akartam mondani, hogy én... - kezdte, de valaki ismét belevágott a szavába.

- Hé, itt meg mi folyik? - érkezett meg Callie, félbeszakítva nővérét, Lucas rájuk meredt.

- Na jó, most már elegem van, ha valaki még egyszer félbeszakít azt leütöm, világos? - akadt ki. - Szóval én Hoop vagyok, nem Callie! - magyarázta idegesen, de lassan és jól artikuláltan, miközben magára mutatott.

- Héhéhé, várjunk csak! Ti klónok vagytok vagy mi a fene? - vonta fel Lucas az egyik szemöldökét.

- Maradunk az ikreknél! - forgatta a szemeit Hoop. - És ha hagytál volna szóhoz jutni, ezt akartam volna közölni veled. - fordult dühösen az értetlen fiú felé, aki a zavarodottan kapkodta a tekintetét az ikrek között. -És most, hogy ezt tisztáztuk, csak azért jöttem mert ezt oda kellett adnom. - kaparta elő a kis cetlit a táskájából, majd a testvére kezébe nyomta és várta a reakciót.

- Allyson Camille Wilson! - kezdte hangosan olvasni. - Holnap reggel igazgatói iroda! Ha nem lesz ott felfüggesztés! Mrs. Harper, igazgatóhelyettes-fejezte be, majd háborogni kezdett. - Fú, ne már, megint kezdi az öreglány?

-Ne hívd így! A legjobb tanár a suliban, örülnöd kellene, hogy egyáltalán ennyivel megúsztad! És ajánlom, hogy legyél ott!

- A héten már ez a harmadik kis figyelmeztetése, ebben a hónapban már egy kötegnyit kaptam tőle, nem is beszélve a tavalyi évről. Nem lesz belőle semmi, ezek csak üres szavak, vagyis betűk. Különben is szerinted képes lenne megbüntetni a kedvenc diákja nővérét?

- De ma túl messzire mentél! Annyira dühös volt, hogy még be sem jött a zeneórámra, miután dühösen közölte velem, hogy most nagy bajban vagy! Ja és nem azért jöttem el fél órával korábban, hogy nemet mondj! - akadt ki a lány. - Örülj inkább, hogy nem köptelek be apának, ő letépné a fejedet.

- Hát képzeld aput nem érdekelné, de ha nem hiszed nyugodtan mondd meg neki. Engem nem érdekel! - közölte, majd elgondolkodott - De mivel ilyen jó vagy hozzám, megígérem, hogy holnap nem Mrs. Hárpiát, izé akarom mondani Harpert lököm fel, hanem mondjuk a matektanárt, úgyis rég kapott már egy kis lökést.

- Mi a franc van veled? Nem érdekel semmi, a tanulás, a családod, semmi, még a zenétől is elfordultál, pedig annyira szeretted, miért? Megváltoztál! Kifordultál önmagadból! - a szavak valósággal kirobbantak a lányból. - Helyette itt csövezel a parkban és rugdosod azt a fadarabot és összetöröd magadat! És te ezt sportnak, életcélnak nevezed. Mi történt velünk? Legjobb barátok voltunk, most meg már két értelmes mondatot is alig szólunk egymáshoz!

- Történt néhány dolog Hoop. Veled is és velem is. Az emberek változnak. - erőltetett magára nyugodtságot Cam, de keze így is ökölbe szorult az elfojtott feszültségtől. - És nem hiszem, hogy magyarázattal tartozom neked, hogy mit miért teszek vagy mit nem teszek! Az én életem, úgy rontom el ahogy akarom! Semmi jogod hozzá, hogy ítélkezz felettem, pont TE! - kiabált rá a testvérére.

-Hát jó, te tudod, de ha majd egy nap rájössz mennyire elrontottál mindent, ne nekem siránkozz majd, rám ne számíts! - közölte, majd hátraarcot csinált és dühösen távozott a testvére területéről.

By: Lora

Ezt a rész most csak én írtam, mivel Fanni, hát hogy is mondjam, gondjai adódtak a gépével... A következő más közös lesz, legalábbis remélem, de remélem élvezettel olvastátok végig az agyszüleményemet. Komiknak örülnék!

2. ~Familiar stranger

Drága Olvasóink!

Hát szerintem ez most nagyon gyors volt. :D Tegnap raktuk fel az első részt, de már 5 rendszeres olvasóval gazdálkodik a blogunk! Imádunk Titeket!!!♥ A komiknak is nagyon örülünk, el sem tudjátok hinni, mennyit jelent számunkra, már csak az is, ha leírtok egy szót. Rengeteget tanul és fejlődik belőle az ember. Még egyszer nagyon szépen köszi Nektek ezért!!

De nem is fecsegnék tovább, itt lenne az újabb rész, tele izgalmakkal és drámával. :DD

Jó olvasást és szép napot Nektek!

Pusszancs!♥

Fannii

Callie végiggázolt az iskola folyosóin, és igyekezett nem elütni még több tanárt közben, bár ha bekövetkezett volna, nem nagyon zavartatta volna magát. Sőt, szívesen megnézte volna, milyen fejet vág a matektanárja, vagy maga az igazgató, ha őket üti el a deszkájával. Bizonyára a képükbe röhögött volna majd könnyedén továbbgurult volna, mint ahogy az előbb tette. Végül is miért foglalkozna olyan emberekkel, akik szerint a gördeszkázás nem művészet, nem egy életstílus, hanem egy betiltandó dolog, amit szerintük tilos az iskola területére vinni. A lányt nem érdekelték a szabályok, főleg azok, amelyek igazságtalanok, feleslegesek és olyanok voltak, amiket senki nem tart be. Nem mintha ő betartott volna bármilyen szabályt is, de a legtöbbjük tényleg értelmetlen és felesleges. Végigszáguldott a bejárathoz vezető rövidke folyosón, majd a szerencsére éppen nyitott ajtón kiugrott, és szó szerint  lepattogott a lépcsőn, mert a korlátra szándékozott felugratni és végigsiklani rajta. A kikötődött cipőfűzője miatt viszont elvétette, sőt örült, hogy egyáltalán rajta maradt a deszkán, ami majdnem kicsúszott alóla. Ez is csak azért fordulhatott elő, mert egy arra járó fiú, aki felelőtlenül, bambán bámészkodott, megállt az út közepén, elállva az utat, ő pedig szó szerint beleütközött, ezáltal megállítva őt az eszeveszett ámokfutásában. Az már kevésbé volt fontos, hogy a fiú ezáltal a földre került, a lányt nem nagyon érdekelte. Látszólag sokkal nagyobb problémája volt, minthogy fellökött valakit. Hárpia tanárnő után már mindegy volt kit lök fel vagy kit nem.

- A francba - kapta fel a számára kincset érő tárgyat és a kerekeit kezdte nézegetni. - Meglazult a függő és a csapágyak - dühöngött. - Minek ide egyáltalán ez a hülye lépcső? Mindig tönkreteszi a deszkáimat! Senki nem gondol arra, hogy valaki kerekeken közlekedik?

- Igazán sajnálatos - horkant föl a fiú.

Callie végigmérte őt, ahogy az feltápászkodott a földről. Magas volt, sötét haja volt és  kék szempár virított az arca közepén, így egy pillanat alatt eldöntötte, hogy nem az ő stílusa, ezért nem is pazarolt rá többet a figyelméből, inkább a deszkájával törődött. Egy kis hezitálás után már ismét rajta volt és gurult tovább, mintha mi sem történt volna. A fiú értetlenül bámult utána. Most érkezett meg az új iskolába és a fogadtatás határozottan nem tetszett neki. Fura egy hely, határozta el magában, majd bement az épületbe. Callie végigszáguldott az iskola parkolóján, majd át egy forgalmas utcán és még jó pár helyen, ahol majdnem karambolt okozott, mert nem nézett körbe csak átsuhant az úton, ahol autók közlekednek, de végül sikeresen és épségben megérkezett a parkba, a deszkások törzshelyére. Átugrott egy kisebb padot, és végigsiklott egy hosszú korláton, mielőtt odaért a haverjaihoz, akik a szokott helyen már nagyban gyülekeztek

- Szeva' Ty! - ugrott le a deszkáról, hogy üdvözölje a legjobb barátját, mégpedig egy öklössel.

- Cam, végre ideértél - szólalt meg vidáman. - Már kezdtük azt hinni elkaptak és bezártak a dutyiba.

Tyler a helyi balhés csávó, ha bárki valami ökörségen törte a fejét, bármiben lehetett rá számítani. Most is egy ostoba vigyor ült az arcán. Bizonyára az újabb csínytevését tervezgette. Szürke szemei vadul cikáztak jobbra-balra. Callie pedig határozottan érezte, hogy ezúttal valami nagy dobásra készül.

- Látom még mindig nem szokásod fésülködni. - vette le a sapkáját, és a fiú kócos sötét hajára húzta. - Sem pedig naponta zuhanyozni - fintorgott. - És még a családom engem nevez barbárnak. Legalább dezodort használhatnál.

- Ez a természetes illatom. Ezzel csalogatom magamhoz a nőket! - tette a feje mögé a kezeit, kivillantva a hónaljszőrzetét, és még inkább felerősítette a kellemetlen szagot.

- Illat? Neked nem illatod, hanem szagod van, haver! - legyezgetett az arca előtt, hogy elterelje a barátja bűzét. - Sok sikert a csajozáshoz! Csá, Jerry, Rob, Dave - fordult a többiek felé, akik szintén köszöntötték őt, majd a tekintete megakadt valakin, akit eddig még nem látott, de nagyon emlékeztette valakire. Túlontúl ismerős volt. A vonásai, a tekintete, az arca. Olyan emlékeket hozott felszínre benne, amelyeket rég el akart temetni.

- Csá! - mondták egyszerre majd köszönésképp öklöztek egyet. - Lucas vagyok - biccentett felé.

A lány határozottan vonzónak találta. Magas volt, és kigyúrt, de nem az a monstrum, mint azok a felfújt izmú kondipatkányok. Világosbarna haja, kócosan lógott sötét szemeibe, amikkel nem éppen feltűnésmentesen és visszafogottan, de végigmérte a lányt. Mély, de kellemes lejtésű hangja volt. Olyan, amitől minden lánynak remegni kezdett a térde, kivéve Callié.

Egy pillanatig csak meredten bámultak a másik szemeibe, de az egy örökkévalóságnak tűnt, majd elkapták tekintetüket és hátat fordítva egymásnak deszkáikra felpattanva gurulni kezdtek az ellenkező irányba.

- Ez pedig itt Camy-baby, de csak én hívhatom így - csapott a vállára.

- Cseszd meg Ty, megmondtam, hogy ne nevezz így! Különben is, be tudok magamtól is mutatkozni! - megütötte párszor, majd visszafordult az újdonsült csapattaghoz.

- Csak óvatosan haver, nagyot tud ütni - kullogott odébb, a karját fájlalva.

- Callie vagyok - mosolygott rá.

~~~

Míg Callie a parkban koptatta négykerekűjét, addig Hoop a zeneterem felé igyekezett, vállán a gitárjával, mely létfontosságú dolog volt számára. Kezében kidolgozott kottáit tartotta, melyeket most készült bemutatni kedvenc tanárának. Mindig is Mrs. Harper, énektanár volt a kedvence, aki egyben az igazgatóhelyettes is volt. Ez fordítva is igaz volt, így nem egy diák szemében volt Hoop egy stréber. De a lányt ez nem érdekelte, ilyen szempontból szart az egész világra. Ami őt igazán vonzotta az a zene iránti hűség és a szabadságvágy, amit zeneélés közben érzett. Ilyenkor saját kis világába került és nem is lehetett kirobbantani őt onnan. Persze senki nem érthette őt igazán, csak aki ugyan így megtapasztalja ezt az érzést.

Megszaporázva lépteit szelte ketté a még megmaradt távot a teremig. Már nagyon várta, hogy tanára lássa a legújabb szerzeményeit, de csalódnia kellett. Amint beért a terembe lehervadt arcáról a mosoly és csalódottan vette tudomásul, hogy csak azt a nagy ürességet tekintheti barátjának, aki belepte a termet. Sóhajtva rakta le gitárját az egyik padra, majd kottáit is lerakta a keverő pultra.

Annak ellenére, hogy nem volt itt a tanár, ő igenis akarta hallani a dalt, ami a sajátja volt. Mivel saját kulcsot is kapott a teremhez, így minden kérdezősködés nélkül használhatta a profi szintű felszereléseket, amelyek a termet "díszítették". Bement az üvegfal mögé, majd felvéve a fejhallgatót a mikrofonhoz hajolt. Szemeit lecsukta és csak a zenére összpontosított. Testét átjárta a pillanatnyi varázs, melyet a ritmus váltott ki belőle. Végtagjai akarata ellenére kezdtek mozogni, ami egy idő után egy kisebb koreográfiába csapott át. Már csak pár ütem volt a szöveg kezdésig, és el is kezdte. Énekelt! Abban a pillanatban, mikor kiejtette az első szavakat, a világ megszűnt létezni számára. Nem volt más abban a helységben, csak ő és a zenéje. A zene, melyet hónapok óta tervezett, éjszakákon át virrasztva fölötte, írta a sorokat, míg mára kész nem lett.

Can you feel me 

When I think about you 

With every breath I take 

Every minute 

No matter what I do 

My world is an empty place

Eközben  egy fiú közeledett a zeneterem elé, melynek száma azon a papíron szerepelt, melyet nemrég kapott az igazgatóiban. Zene és dráma szakra jelentkezett, hiszen lételeme volt a zene. Már messziről hallotta azt a lágy dallamot, mely már akkor megütötte a fülét, mikor elhaladt az egyik terem ablaka előtt. Kíváncsi volt, hogy ki énekelhet ilyen csodásan, így már csak a kíváncsiság vezérelte és letett róla, hogy még ma megtalálja a zenetermet ebben a hatalmas labirintusban, melyet sokan csak iskolának hívnak. Már csak pár méter választotta őt el a dallamtól és gazdájától, de mintha a távolság nem csökkent volna. Szinte nőt. Kétségbeesve szaporázta meg lépteit, majd mintha csak az idő űzött volna vele tréfát, hirtelen újra felgyorsult minden és szinte beesett a terembe. A zene azonnal elhalt és egy megrémült lány nézett vele farkasszemet. A fiú homlok ráncolva nézte az értetlen lányt. Mintha már látta volna valahol. Túlontúl is ismerős volt a számára, de semmi vele kapcsolatos dolog nem jutott az eszébe. Aztán hirtelen villámcsapásként jött a felismerés. Már tudta, hogy kivel is áll szemben. Ő volt az a lány, aki egy negyed órával ezelőtt ütötte el őt a lépcsőknél, aztán minden szó nélkül otthagyta őt. Háborogva nézett a lányra, de nem szólt egy szót sem. Várta, hogy ő is felismerje őt és bocsánatot kérjen tőle, de ez nem következett be. Ugyanis bármennyire is szerette volna, de a lány még mindig értetlenkedve nézett rá az üvegfal túloldaláról. Tekintetében a felismerés halvány szikráját sem vélte felfedezni, így úgy érezte muszáj lesz neki megszólalnia.

-Szia. -intett felé, majd rávillantotta tökéletes mosolyát. Látva ezt a lány is bátrabb lett és visszamosolygott rá, de megszólalni még nem volt képes.

-Te énekeltél az előbb? -próbálkozott tovább a fiú. A lány először megrémült, fogalma sem volt, hogy mit válaszoljon. Ugyanis még senkinek nem énekelt, leszámítva az énektanár. Soha nem is vágyott rá, hogy mások is hallják a dalait, abba meg végképp nem mert belegondolni, hogy mondjuk koncertet adjon. Ilyen szóba se jöhetett! Régebben ugyan énekelgetett a nővérének, mikor éjjelente rémálmából felriadt. Ilyenkor neki kellet megvigasztalnia egy-egy dalocskával. Vagy a zuhany alatt is szerette elengedni a hangját, de az más volt. Nézőközönség előtt soha nem énekelt még.

-Igen. -bólintott egy aprót végül.

-Szép. Mármint a dal. Nagyon tetszett. -dadogott össze vissza a még mindig a zene hatása alatt lévő fiú.

-Köszi. -mosolyodott el halványan a lány, majd újabb percnyi csönd telepedett kettejük közé, melyet a fiúnak muszáj volt megtörnie.

-Kinek írtad?

-Ööö...miért? -vonta fel szépen ívelt szemöldökét a lány.

-Hát tudod egy ilyen szép dalnak biztos van ihletője is, nem?

-Nem. -rázta meg a fejét hevesen a lány, majd kilépett a tükörfal mögül, így még jobban kiéleződött a két fiatal közötti eltérés. Kezdve a magassággal. Csak bámultak egymás szemébe, de egyikük sem volt hajlandó megszakítani a szemkontaktust. Túlságosan is sokat jelentett mind a kettejük számár, hogy ilyen hamar véget érjen. Az idő és tér megszűnt létezni, abban a pillanatban, mikor egymás szemébe néztek. A lány kénytelen volt elveszni a fiú tengerkék szemeiben, melyek hívogatóan csalogatták őt egy szebb helyre. Akarata ellenére is elmosolyodott látva a fiú megbabonázott tekintetét. Soha senki nem nézett még így rá és be kellett vallania magának, hogy tetszett neki. Tetszett neki, hogy valaki így néz rá. Hogy valaki megdicsérte a dalát, a hangját. De mint mindennek, ennek is vége szakadt. Sajnálatos módon a fiú mélyen beszívta a levegőt, majd vádlón nézett a lányra. Mintha az előbb semmi sem történt volna, Mintha az előbbi tíz perc el sem telt volna. A csillogás, melyet a lány a fiú szemeiben látott eltűnt, helyére bosszúság költözött. Nem tudta mire vélne ezt a hirtelen hangulatváltását, így hátrább lépett egy kicsit és tisztes távolságból figyelte a robbanni készülő fiút.

-Te löktél fel! -jelentette ki dühösen. Mi van?! Ez meg miről beszél? gondolta magában a lány.

-Nem, nem én voltam. -próbálta menteni a dolgot, de tulajdon képen fogalma sem volt, hogy honnan szedte ezt a fiú. Most látta életében először és ha emlékezete nem csal, akkor ebben a tíz percben nem volt alkalma fellöknie őt. De az is lehet, hogy kialakulóban van egy újfajta betegség, melynek hatására az emberek elfelejtenek dolgokat, így most Hoop is ebben szenved. De ez hülyeség! Biztosra merte vélni a lány, hogy ő soha a életben nem lökte fel ezt a fiút.

-De igen! Csak tudom, hogy ki lökött fel fél órával ezelőtt. Te voltál az, rövidnadrágban és egy szürke toppban. De azóta valószínűleg átöltöztél. -nézett végig rajta a fiú. Itt már tudta a lány, hogy igaza van. Ő soha nem is lökte fel a fiút, mert nem ő volt, hanem Callie! Egy pillanatra elmosolyodott, majd így szólt:

-Kb egy fejjel alacsonyabb nálam, teljesen úgy néz ki mint én, és egy gördeszkával gázolt el, aztán simán otthagyott elterülve a földön? Igen, az a nővérem volt! A fiú köpni, nyelni nem tudott hirtelen. Nem hitt a lánynak, de bizonyítéka nem volt rá, hogy megcáfolja az állítását. Tulajdonképpen már nem is érdekelte annyira az ügy, csak haza akart menni és ledőlni egy kicsit. Így átélve ezt a napot rá kellett döbbennie, hogy ebbe az iskolába kész őrültek járnak. Kezdte bánni, hogy átjött ide, de látva a lány bátorító mosolyát, valami mégis azt súgta neki, hogy jó helyen van!

By: Lora és Fanni

Végszóként még csak annyit a részről, hogy az első felét, a három hullámvonalig (~~~) Lora írta, utána pedig én, vagyis Fannii. Így szidni vagy dicsérni minket!! :D De nekem összességében nagyon tetszik ez a rész, mondhatjuk, hogy személyes kedvencem.:)

1. ~Skateboard accident

Drága olvasók!

Ezennel megnyitotta kapuit az első közös blogunk Lorával, melynek a Tears of The Soul címet adtuk. Maga a történet egy ikerpárról fog szólni és a mindennapi - kalandokkal teli :D - életükről. Remélem, hogy magával fog ragadni titeket a történet és rendszeres olvasónkká váltok. Ha mégsem, akkor legalább egy komit hagy, hogy tudjuk mi a véleményed a blogról. Jöhet hideg, meleg egyaránt, mi mindent szívesen veszünk és fogadunk.:) Remélem tetszeni fog!

Jó olvasást és szép napot nektek!

Lora & Fannii

A teremben csönd volt, csak a tanárnő érthetetlen és idegesítő magyarázását lehetett hallani, ahogy körbe-körbe sétált a teremben. Valami közmunkáról beszélt, hogy szívesen várja a jelentkezőket, de azok nem nagyon akadtak, mert diákok nem is figyeltek a nőre. Firkáltak, leveleztek és papírrepülőket hajtogattak, amiket az óra alatt a fiúk egymásnak reptettek, vagyis dobáltak, mert működésképtelenre sikerültek, sőt, néhányan azzal szórakoztak, hogy a tönkrement repülő-prototípusok összegyűrt papírgalacsinjaival a még mindig beszélő nőt dobálták, akit ez egyáltalán nem zavart, mivel már megszokta, és úgysem tudna tenni ellene semmit. A legtöbb lány a hátsó sorban éppen a sminkjét igazította, vagy a körülöttük ülő fiúkkal flörtölt. Csak néhány stréber hallgatta a tanárnő beszédét, akin látszott, hogy legszívesebben már távozna és az elkövetkező hónapokban jó messziről elkerülné ezt az osztályt. Egy lány valahol a hátsó padok környékén néma csendben ült, meredten bámulta a falon ketyegő óra lassú vánszorgását. Magában számolta a másodperceket és csokoládészín szemeit egyetlen pillanatra sem szakította el a fekete mutatótól, nehogy lemaradjon egyetlen kettyenéséről is. Az ujjaival a padon, míg a cipője talpával a padlón dobolt, annyira feszülten várakozott. Sötétbarna tincsei göndörödve, rakoncátlanul omlottak válla alá. A néha-néha szemébe lógó fürtjeit a legkecsesebb, legnőiesebb módon fésülte hátra, egyszerűen hátrafújta őket és magában bosszankodott, mikor azok újra és újra visszavándoroltak és a szemébe lógtak. A körülötte folyó zavaros cselekmények nem nagyon érdekelték, nem pazarolta az értékes figyelmét arra, hogy az ostoba osztálytársaira figyeljen, az óra ketyegése érdekesebb volt. Visszafojtott lélegzettel nézte, ahogy az utolsó perc is letelik és a csengő hangosan rikácsolva megszólal. A tanárnő egy pillanat alatt kiviharzott a teremből, csak úgy mint a lány, aki villámgyorsan felkapta a táskáját, könnyedén felugrott a gördeszkájára, amit eddig a lábával tologatott ide-oda, vagy dobolt rajta, és nem törődve az osztálytársaival, akik szitkozódva ugrottak félre előle, vagy a tanárok többszöri figyelmeztetésével egyszerűen kigurult a teremből. Egyik lábát a deszkán tartotta, míg másikkal egyre gyorsabban és gyorsabban lökte magát. Göndör fürtjei a levegőben repkedve suhantak utána, ahogy egyre gyorsult. Nem nagyon törődött a folyosón ácsorgó, diákok testi épségével, sőt mosolyogva vette tudomásul, hogy azok bosszankodva kiabálnak utána, mikor elsuhant mellettük. Még az sem zavarta, mikor észrevette a folyosó közepén magyarázó énektanárnőt, aki az előbb rohant ki a terméből, és most éppen gyanútlanul álldogál és beszélget valakivel, nem is számítva arra, hogy miféle veszedelem is vár rá. Túl gyorsan száguldott, ahhoz, hogy lelassuljon és ki tudja kerülni a nőt, így nem is fáradozott semmiféle fékezéssel vagy bármivel, kedve sem volt irányt változtatni. Így egyszerűen elütötte a deszkájával nekiment, félrelökte, majd visszanyerve egyensúlyát tovább száguldott. Nem fáradozott még egy bocsánatkérés kinyögésével sem, két másodpercet rászánt a nevetésre, mikor hátrafordulva észrevette, hogy a nő ráesett az egyik diákjára, akiben testvérére ismert.

-Csá, Hoop! - kiáltott vissza a deszkás lány. A testvére bosszúsan nézett vissza rá

- Miss Wilson, a többi kollégám és jómagam is többször figyelmeztettük már...-kezdte a tanár, miközben próbált feltápászkodni a földről, de nem tudta befejezni, mert a lány már rég messze járt. - Szégyentelen! - toporzékolt dühében.

- Callie! - kiáltott a nővére után, aki mintha semmi nem történt volna tovább folytatta ámokfutását, további áldozatokra lesve a tanárok körein belül.

- Miss Wilson, azonnal jöjjön vissza! Most azonnal irány a büntetőszoba! - rikácsolta a nő a lány után, akit látszólag még ez sem nagyon érdekelt.

- Nem kösz! - vonta meg a vállát anélkül, hogy egyáltalán hátrafordult volna, majd tovább gurult, míg el nem tűnt a folyosó végén.

A szerencsétlen áldozatok, Mrs. Harper és Hope, a lány húga, - aki csak pár perccel volt fiatalabb nála - meghökkenve bámultak utána. Hallottak már hasonló incidensekről a tanároktól, és néhány diáktól, de nem számítottak rá, hogy ez velük is megtörténhet, és ma ők kerültek a górcsöve, jelen esetben a kerekei alá.

Hope gyorsan feltápászkodott a földről, majd a nő segítségére sietett, felsegítve őt. Sietve kezdte összeszedegetni az elejtett jegyzeteit, könyveit és füzeteit, amiket a nagy kavarodásban ejtett el. A nő mérgesen porolta le magát.

- Mrs. Harper, én annyira sajnálom! - igyekezett bocsánatért esedezni. - Nem tudom mi ütött belé! Bizonyára csak véletlen volt! Lehet elaludt valaki óráján és most megint alva jár!

- Nem kell a mentegetőzése Miss Wilson - legyintette le. - Ijesztő, hogy maguk testvérek! -jegyezte meg. - Még szerencse, hogy csak külsőleg hasonlítanak, és a nővére modorát nem örökölte! Tiszteletlen a tanárokkal szemben. Nem is tudom mi lenne, ha két Willson gyerek randalírozna a szeretett iskolámban! - háborgott, megigazítva a szemüvegét, ami a nagy bosszankodás közben majd leesett róla. - Igazán megnevelhetné már valaki! 

- Higgye el tanárnő, már évek óta próbálom jó útra téríteni, de egyszerűen lehetetlen eset! -magyarázta Hope hevesen. - Nem lehet vele mit kezdeni! Be kéne zárni egy gumiszobába! - kacagott, nem is sejtve, hogy a nő legédesebb álma válna valóra ezzel a cselekedettel.

Ha egyiküket is meglátta, rögtön kirázta a hideg, és pánikroham tört rá. Sosem tudta eldönteni éppen melyikük az. A kedvenc diákja, vagy az akit puszta kézzel tudna megfojtani. Átkozta a természetet amiért egy istencsapás és egy valóságos angyal ugyanazt az arcot viselik. Mégis, az egyikük pisze orra, egy angyalé volt, a másik pedig magától az ördögtől lopta. Ámbár egy idő után kiismerte őket. Ha meglátta egyikőjüket, hangzavar volt, nyüzsgés, és fiúk körül mutatkozott, az nem a jobbik iker volt. Ha viszont egy nyugis helyen találkoztak, ahol egyedül volt, az csakis az ő Hope-ja lehetett. Viszont azon ritka esetek alkalmával ha együtt mutatkoztak, könnyen megállapíthatta. Ha rendezett volt, csinos, mosolygós és udvarias, az a kedvesebbik, amelyik viszont szakadt, laza ruhákat viselt a fején egy sapkával, hogy ezzel palástolja a köztük lévő majdnem egy fejnyi magasságkülönbséget, az maga a sátán gyermeke volt! Ő pedig legújabb céljául tűzte ki, hogy a hozzá hasonló csínytevőktől megszabaduljon!

Ms. Wilson, 

Holnap reggel igazgatói iroda! Ha nem lesz ott  felfüggesztem (legnagyobb örömömre)!

Mrs. Harper, igazgatóhelyettes

- Sürgősen adja ezt oda a testvérének és ügyeljen rá, hogy megjelenjen vagy problémáik lesznek. Ezúttal nem ússza meg ilyen könnyen! Felelősségre kell vonnunk! Ha így folytatja fegyelmi eljárás lesz a vége, vagy még jobb! Felfüggesztés! - viharzott el morgolódva, és elképzelte mennyire gyönyörű élete lenne, ha a kis bajkeverőtől megszabadulna.

- Ó Callie -suttogta bosszankodva - most nagy bajban vagy!

By: Lora