Drága Olvasóink!
Hát szerintem ez most nagyon gyors volt. :D Tegnap raktuk fel az első részt, de már 5 rendszeres olvasóval gazdálkodik a blogunk! Imádunk Titeket!!!♥ A komiknak is nagyon örülünk, el sem tudjátok hinni, mennyit jelent számunkra, már csak az is, ha leírtok egy szót. Rengeteget tanul és fejlődik belőle az ember. Még egyszer nagyon szépen köszi Nektek ezért!!
De nem is fecsegnék tovább, itt lenne az újabb rész, tele izgalmakkal és drámával. :DD
Jó olvasást és szép napot Nektek!
Pusszancs!♥
Fannii
Callie végiggázolt az iskola folyosóin, és igyekezett nem elütni még több tanárt közben, bár ha bekövetkezett volna, nem nagyon zavartatta volna magát. Sőt, szívesen megnézte volna, milyen fejet vág a matektanárja, vagy maga az igazgató, ha őket üti el a deszkájával. Bizonyára a képükbe röhögött volna majd könnyedén továbbgurult volna, mint ahogy az előbb tette. Végül is miért foglalkozna olyan emberekkel, akik szerint a gördeszkázás nem művészet, nem egy életstílus, hanem egy betiltandó dolog, amit szerintük tilos az iskola területére vinni. A lányt nem érdekelték a szabályok, főleg azok, amelyek igazságtalanok, feleslegesek és olyanok voltak, amiket senki nem tart be. Nem mintha ő betartott volna bármilyen szabályt is, de a legtöbbjük tényleg értelmetlen és felesleges. Végigszáguldott a bejárathoz vezető rövidke folyosón, majd a szerencsére éppen nyitott ajtón kiugrott, és szó szerint lepattogott a lépcsőn, mert a korlátra szándékozott felugratni és végigsiklani rajta. A kikötődött cipőfűzője miatt viszont elvétette, sőt örült, hogy egyáltalán rajta maradt a deszkán, ami majdnem kicsúszott alóla. Ez is csak azért fordulhatott elő, mert egy arra járó fiú, aki felelőtlenül, bambán bámészkodott, megállt az út közepén, elállva az utat, ő pedig szó szerint beleütközött, ezáltal megállítva őt az eszeveszett ámokfutásában. Az már kevésbé volt fontos, hogy a fiú ezáltal a földre került, a lányt nem nagyon érdekelte. Látszólag sokkal nagyobb problémája volt, minthogy fellökött valakit. Hárpia tanárnő után már mindegy volt kit lök fel vagy kit nem.
- A francba - kapta fel a számára kincset érő tárgyat és a kerekeit kezdte nézegetni. - Meglazult a függő és a csapágyak - dühöngött. - Minek ide egyáltalán ez a hülye lépcső? Mindig tönkreteszi a deszkáimat! Senki nem gondol arra, hogy valaki kerekeken közlekedik?
- Igazán sajnálatos - horkant föl a fiú.
Callie végigmérte őt, ahogy az feltápászkodott a földről. Magas volt, sötét haja volt és kék szempár virított az arca közepén, így egy pillanat alatt eldöntötte, hogy nem az ő stílusa, ezért nem is pazarolt rá többet a figyelméből, inkább a deszkájával törődött. Egy kis hezitálás után már ismét rajta volt és gurult tovább, mintha mi sem történt volna. A fiú értetlenül bámult utána. Most érkezett meg az új iskolába és a fogadtatás határozottan nem tetszett neki. Fura egy hely, határozta el magában, majd bement az épületbe. Callie végigszáguldott az iskola parkolóján, majd át egy forgalmas utcán és még jó pár helyen, ahol majdnem karambolt okozott, mert nem nézett körbe csak átsuhant az úton, ahol autók közlekednek, de végül sikeresen és épségben megérkezett a parkba, a deszkások törzshelyére. Átugrott egy kisebb padot, és végigsiklott egy hosszú korláton, mielőtt odaért a haverjaihoz, akik a szokott helyen már nagyban gyülekeztek
- Szeva' Ty! - ugrott le a deszkáról, hogy üdvözölje a legjobb barátját, mégpedig egy öklössel.
- Cam, végre ideértél - szólalt meg vidáman. - Már kezdtük azt hinni elkaptak és bezártak a dutyiba.
Tyler a helyi balhés csávó, ha bárki valami ökörségen törte a fejét, bármiben lehetett rá számítani. Most is egy ostoba vigyor ült az arcán. Bizonyára az újabb csínytevését tervezgette. Szürke szemei vadul cikáztak jobbra-balra. Callie pedig határozottan érezte, hogy ezúttal valami nagy dobásra készül.
- Látom még mindig nem szokásod fésülködni. - vette le a sapkáját, és a fiú kócos sötét hajára húzta. - Sem pedig naponta zuhanyozni - fintorgott. - És még a családom engem nevez barbárnak. Legalább dezodort használhatnál.
- Ez a természetes illatom. Ezzel csalogatom magamhoz a nőket! - tette a feje mögé a kezeit, kivillantva a hónaljszőrzetét, és még inkább felerősítette a kellemetlen szagot.
- Illat? Neked nem illatod, hanem szagod van, haver! - legyezgetett az arca előtt, hogy elterelje a barátja bűzét. - Sok sikert a csajozáshoz! Csá, Jerry, Rob, Dave - fordult a többiek felé, akik szintén köszöntötték őt, majd a tekintete megakadt valakin, akit eddig még nem látott, de nagyon emlékeztette valakire. Túlontúl ismerős volt. A vonásai, a tekintete, az arca. Olyan emlékeket hozott felszínre benne, amelyeket rég el akart temetni.
- Csá! - mondták egyszerre majd köszönésképp öklöztek egyet. - Lucas vagyok - biccentett felé.
A lány határozottan vonzónak találta. Magas volt, és kigyúrt, de nem az a monstrum, mint azok a felfújt izmú kondipatkányok. Világosbarna haja, kócosan lógott sötét szemeibe, amikkel nem éppen feltűnésmentesen és visszafogottan, de végigmérte a lányt. Mély, de kellemes lejtésű hangja volt. Olyan, amitől minden lánynak remegni kezdett a térde, kivéve Callié.
Egy pillanatig csak meredten bámultak a másik szemeibe, de az egy örökkévalóságnak tűnt, majd elkapták tekintetüket és hátat fordítva egymásnak deszkáikra felpattanva gurulni kezdtek az ellenkező irányba.
- Ez pedig itt Camy-baby, de csak én hívhatom így - csapott a vállára.
- Cseszd meg Ty, megmondtam, hogy ne nevezz így! Különben is, be tudok magamtól is mutatkozni! - megütötte párszor, majd visszafordult az újdonsült csapattaghoz.
- Csak óvatosan haver, nagyot tud ütni - kullogott odébb, a karját fájlalva.
- Callie vagyok - mosolygott rá.
~~~
Míg Callie a parkban koptatta négykerekűjét, addig Hoop a zeneterem felé igyekezett, vállán a gitárjával, mely létfontosságú dolog volt számára. Kezében kidolgozott kottáit tartotta, melyeket most készült bemutatni kedvenc tanárának. Mindig is Mrs. Harper, énektanár volt a kedvence, aki egyben az igazgatóhelyettes is volt. Ez fordítva is igaz volt, így nem egy diák szemében volt Hoop egy stréber. De a lányt ez nem érdekelte, ilyen szempontból szart az egész világra. Ami őt igazán vonzotta az a zene iránti hűség és a szabadságvágy, amit zeneélés közben érzett. Ilyenkor saját kis világába került és nem is lehetett kirobbantani őt onnan. Persze senki nem érthette őt igazán, csak aki ugyan így megtapasztalja ezt az érzést.
Megszaporázva lépteit szelte ketté a még megmaradt távot a teremig. Már nagyon várta, hogy tanára lássa a legújabb szerzeményeit, de csalódnia kellett. Amint beért a terembe lehervadt arcáról a mosoly és csalódottan vette tudomásul, hogy csak azt a nagy ürességet tekintheti barátjának, aki belepte a termet. Sóhajtva rakta le gitárját az egyik padra, majd kottáit is lerakta a keverő pultra.
Annak ellenére, hogy nem volt itt a tanár, ő igenis akarta hallani a dalt, ami a sajátja volt. Mivel saját kulcsot is kapott a teremhez, így minden kérdezősködés nélkül használhatta a profi szintű felszereléseket, amelyek a termet "díszítették". Bement az üvegfal mögé, majd felvéve a fejhallgatót a mikrofonhoz hajolt. Szemeit lecsukta és csak a zenére összpontosított. Testét átjárta a pillanatnyi varázs, melyet a ritmus váltott ki belőle. Végtagjai akarata ellenére kezdtek mozogni, ami egy idő után egy kisebb koreográfiába csapott át. Már csak pár ütem volt a szöveg kezdésig, és el is kezdte. Énekelt! Abban a pillanatban, mikor kiejtette az első szavakat, a világ megszűnt létezni számára. Nem volt más abban a helységben, csak ő és a zenéje. A zene, melyet hónapok óta tervezett, éjszakákon át virrasztva fölötte, írta a sorokat, míg mára kész nem lett.
Can you feel me
When I think about you
With every breath I take
Every minute
No matter what I do
My world is an empty place
Eközben egy fiú közeledett a zeneterem elé, melynek száma azon a papíron szerepelt, melyet nemrég kapott az igazgatóiban. Zene és dráma szakra jelentkezett, hiszen lételeme volt a zene. Már messziről hallotta azt a lágy dallamot, mely már akkor megütötte a fülét, mikor elhaladt az egyik terem ablaka előtt. Kíváncsi volt, hogy ki énekelhet ilyen csodásan, így már csak a kíváncsiság vezérelte és letett róla, hogy még ma megtalálja a zenetermet ebben a hatalmas labirintusban, melyet sokan csak iskolának hívnak. Már csak pár méter választotta őt el a dallamtól és gazdájától, de mintha a távolság nem csökkent volna. Szinte nőt. Kétségbeesve szaporázta meg lépteit, majd mintha csak az idő űzött volna vele tréfát, hirtelen újra felgyorsult minden és szinte beesett a terembe. A zene azonnal elhalt és egy megrémült lány nézett vele farkasszemet. A fiú homlok ráncolva nézte az értetlen lányt. Mintha már látta volna valahol. Túlontúl is ismerős volt a számára, de semmi vele kapcsolatos dolog nem jutott az eszébe. Aztán hirtelen villámcsapásként jött a felismerés. Már tudta, hogy kivel is áll szemben. Ő volt az a lány, aki egy negyed órával ezelőtt ütötte el őt a lépcsőknél, aztán minden szó nélkül otthagyta őt. Háborogva nézett a lányra, de nem szólt egy szót sem. Várta, hogy ő is felismerje őt és bocsánatot kérjen tőle, de ez nem következett be. Ugyanis bármennyire is szerette volna, de a lány még mindig értetlenkedve nézett rá az üvegfal túloldaláról. Tekintetében a felismerés halvány szikráját sem vélte felfedezni, így úgy érezte muszáj lesz neki megszólalnia.
-Szia. -intett felé, majd rávillantotta tökéletes mosolyát. Látva ezt a lány is bátrabb lett és visszamosolygott rá, de megszólalni még nem volt képes.
-Te énekeltél az előbb? -próbálkozott tovább a fiú. A lány először megrémült, fogalma sem volt, hogy mit válaszoljon. Ugyanis még senkinek nem énekelt, leszámítva az énektanár. Soha nem is vágyott rá, hogy mások is hallják a dalait, abba meg végképp nem mert belegondolni, hogy mondjuk koncertet adjon. Ilyen szóba se jöhetett! Régebben ugyan énekelgetett a nővérének, mikor éjjelente rémálmából felriadt. Ilyenkor neki kellet megvigasztalnia egy-egy dalocskával. Vagy a zuhany alatt is szerette elengedni a hangját, de az más volt. Nézőközönség előtt soha nem énekelt még.
-Igen. -bólintott egy aprót végül.
-Szép. Mármint a dal. Nagyon tetszett. -dadogott össze vissza a még mindig a zene hatása alatt lévő fiú.
-Köszi. -mosolyodott el halványan a lány, majd újabb percnyi csönd telepedett kettejük közé, melyet a fiúnak muszáj volt megtörnie.
-Kinek írtad?
-Ööö...miért? -vonta fel szépen ívelt szemöldökét a lány.
-Hát tudod egy ilyen szép dalnak biztos van ihletője is, nem?
-Nem. -rázta meg a fejét hevesen a lány, majd kilépett a tükörfal mögül, így még jobban kiéleződött a két fiatal közötti eltérés. Kezdve a magassággal. Csak bámultak egymás szemébe, de egyikük sem volt hajlandó megszakítani a szemkontaktust. Túlságosan is sokat jelentett mind a kettejük számár, hogy ilyen hamar véget érjen. Az idő és tér megszűnt létezni, abban a pillanatban, mikor egymás szemébe néztek. A lány kénytelen volt elveszni a fiú tengerkék szemeiben, melyek hívogatóan csalogatták őt egy szebb helyre. Akarata ellenére is elmosolyodott látva a fiú megbabonázott tekintetét. Soha senki nem nézett még így rá és be kellett vallania magának, hogy tetszett neki. Tetszett neki, hogy valaki így néz rá. Hogy valaki megdicsérte a dalát, a hangját. De mint mindennek, ennek is vége szakadt. Sajnálatos módon a fiú mélyen beszívta a levegőt, majd vádlón nézett a lányra. Mintha az előbb semmi sem történt volna, Mintha az előbbi tíz perc el sem telt volna. A csillogás, melyet a lány a fiú szemeiben látott eltűnt, helyére bosszúság költözött. Nem tudta mire vélne ezt a hirtelen hangulatváltását, így hátrább lépett egy kicsit és tisztes távolságból figyelte a robbanni készülő fiút.
-Te löktél fel! -jelentette ki dühösen. Mi van?! Ez meg miről beszél? gondolta magában a lány.
-Nem, nem én voltam. -próbálta menteni a dolgot, de tulajdon képen fogalma sem volt, hogy honnan szedte ezt a fiú. Most látta életében először és ha emlékezete nem csal, akkor ebben a tíz percben nem volt alkalma fellöknie őt. De az is lehet, hogy kialakulóban van egy újfajta betegség, melynek hatására az emberek elfelejtenek dolgokat, így most Hoop is ebben szenved. De ez hülyeség! Biztosra merte vélni a lány, hogy ő soha a életben nem lökte fel ezt a fiút.
-De igen! Csak tudom, hogy ki lökött fel fél órával ezelőtt. Te voltál az, rövidnadrágban és egy szürke toppban. De azóta valószínűleg átöltöztél. -nézett végig rajta a fiú. Itt már tudta a lány, hogy igaza van. Ő soha nem is lökte fel a fiút, mert nem ő volt, hanem Callie! Egy pillanatra elmosolyodott, majd így szólt:
-Kb egy fejjel alacsonyabb nálam, teljesen úgy néz ki mint én, és egy
gördeszkával gázolt el, aztán simán otthagyott elterülve a földön? Igen, az
a nővérem volt! A fiú köpni, nyelni nem tudott hirtelen. Nem hitt a lánynak, de bizonyítéka nem volt rá, hogy megcáfolja az állítását. Tulajdonképpen már nem is érdekelte annyira az ügy, csak haza akart menni és ledőlni egy kicsit. Így átélve ezt a napot rá kellett döbbennie, hogy ebbe az iskolába kész őrültek járnak. Kezdte bánni, hogy átjött ide, de látva a lány bátorító mosolyát, valami mégis azt súgta neki, hogy jó helyen van!
By: Lora és Fanni
Végszóként még csak annyit a részről, hogy az első felét, a három hullámvonalig (~~~) Lora írta, utána pedig én, vagyis Fannii. Így szidni vagy dicsérni minket!! :D De nekem összességében nagyon tetszik ez a rész, mondhatjuk, hogy személyes kedvencem.:)
